Zsófi néni víg kedéllyel, de fájós csípője és lába miatt ülve fogadta az őt köszöntő stábot, meg se várta, hogy kérdezzék, rögtön mesélni kezdett magáról. Megtudtuk, hogy tizennégy hónaposan vesztette el édesanyját, így édesapja nevelte fel, aki nyolcvanhét évesen akkor halt meg, amikor Zsófi néni harminckét éves volt. A férjétől, akivel csak nyolc évig éltek együtt két lánya született, de őket már egyedül nevelte fel, s bár szűkösen éltek, de mindenük megvolt.
Mivel Zsófi néni sok helyen dolgozott nagy ismeretségre tett szert a városban: – A régi Szikra Mozinál lévő négy emeletes házakhoz még mi hordtuk a köveket – emlékezett vissza. Majd a Diósgyőr határában lévő „Márton” bányába vitte a sors, ahol több mint tizenöt éven keresztül kapcsosként dolgozott. Miután letette a gépkezelői vizsgát mindenhová őt hívták segítségül, ha baj ütött ki a bányában. Innen a Petőfi fiúkollégiumba ment, ahol felügyelőként és portásként dolgozott. Mint mondta: Huncutok voltak azok a fiatalok, sok gond is volt velük, de mindegyikkel jóban voltam. Sok szép emlékem maradt abból az időből. A kollégiumot a csípőműtétje után kellett otthagynia Zsófi néninek, mert már nem tudta a három emeletet megjárni naponta akár többször is. Ezt követően állt takarítónőnek, de míg lányait fel nem nevelte, addig naponta három munkakörben dolgozott: hajnalban újságot hordott ki, délelőtt és délután takarított, este pedig egy irodában vállalt munkát.
Zsófi néni úgy látja, hogy legnehezebb élete gyermekkorában volt, legkönnyebb pedig mostanság van.
