Ha a 19. századi Miskolc történetét lapozzuk fel, nehéz volna olyan időszakot találni, amelyet a város lakói nyugodt évtizedként élhettek volna meg. Az egymást követő csapások miatt akár a „katasztrófák fővárosának” is nevezhették volna Miskolcot, ha létezett volna ilyen kétes dicsőség. 1823 és 1878 között sorra érték tragédiák a várost: öt-öt alkalommal pusztított tűzvész és kolerajárvány, sőt himlő, marhavész és dögvész is szedte áldozatait. 1868-ban földrengés rázta meg a települést, míg az égen három esetben üstökös megjelenését is feljegyezték, amelyet ekkoriban rossz ómennek tartottak.
A város fekvéséből adódóan azonban a leggyakoribb és legpusztítóbb veszedelem az árvíz volt, hiszen a kelet–nyugati irányban végigfolyó Szinva-patak és a belvárost keresztül-kasul átszelő Pece-patak nem egyszer lépett ki medréből. A statisztikák szerint 1845 és 1888 között húsz alkalommal jegyeztek fel kisebb-nagyobb áradást, azonban a probléma nem csak a csapadék mennyiségében rejlett: a patakok szabályozatlanul kanyarogtak a város belterületein, partjaik mentén házak, malmok és szeméttorlaszok akadályozták a víz szabad útját. Bár rendelet tiltotta a közvetlen patakparti építkezést és a szemetelést, a szabályokat kevesen vették komolyan, sőt, még azok közül is sokan figyelmen kívül hagyták, akiknek nagyon be kellett volna tartatniuk azokat.
Éjjel érkezett
Az 1845-ös árvíz már húsz emberéletet követelt, ez ekkor történtek akár figyelmeztetésként is hathattak volna, ám átfogó, prevenciós célú beruházásokra sem pénz, sem politikai akarat nem volt, így a hatóságok megelégedtek az ideiglenes megoldásokkal. A miskolciak abban bíztak, hogy az 1845-ösnél nagyobb csapás már nem érheti őket, ám 1878. augusztus 30-ának éjjelén végül megtörtént a baj. A fülledt nyári napot követő estén előbb csak mennydörgés hallatszott, majd rövidesen olyan felhőszakadás zúdult a Szinva-patak és a Pece-patak völgyére, amelyre emberemlékezet óta nem volt példa. A két patak néhány óra leforgása alatt négy-öt métert áradt, majd a hegyekből lezúduló víztömeg magával sodorta mindazt, ami az útjába került. A polgárok többségét alvás közben érte a veszedelem, így sokan esélyt sem kaptak a menekülésre.
Vadnay Károly író visszaemlékezésében többek között az alábbi sorokat jegyezte le:
„Oly hirtelen jött, oly gyorsan növekedett az ár, hogy a hatóság mitsem tehetett, s az emberek mintegy tehetetlenekké váltak. Emberi emlékezet óta nem volt Miskolcon nagyobb árvíz, s így a mentő eszközök teljesen hiányoztak. Majdnem három teljes óráig tartott a szörnyű vihar s a szürkülő hajnal a fél várost romban vagy megrongálva találta.”
A túlélők beszámolói katasztrófafilmekbe illő jeleneteket idéznek. Özv. Simon Andrásné családjával együtt a kéménybe menekült, onnan vágtak utat maguknak a padlásra. A hetven vendéggel teli Újvilág kávéházban a menekülők az asztalok tetejére rakott székeken kapaszkodva próbáltak életben maradni. A „Miskolc gyásza” című emlékkönyv szerint egy asszony egy tehén segítségével szabadult ki a házából, majd hatalmas házőrző kutyája tartotta fenn a víz felszínén, míg menedéket nem talált.
A hajnal fényeiben egy romokban heverő város képe tárult a lakók elé. Nem túlzás állítani, hogy fél Miskolc lakhatatlanná vált, a hidakat elsodorta az ár, egyes helyeken az utcakövek is felszakadtak. A leginkább sújtott utcák a mai Széchenyi, Kossuth, Palóczy, Ady és Batthyány utcák voltak, a Búzavásártér víz alatt állt, de a közkórház, a Forgóhíd, az evangélikus gimnázium, a minorita rendház és a színház is komoly károkat szenvedett.
Az áldozatok száma 277 fő volt, köztük teljes családok, akiket a pincelakásokban ért a halál. A holttesteket azonosítás céljából összegyűjtötték, majd szeptember 2-án közös temetéseket tartottak. A mindszenti római katolikus temetőben és a forrásvölgyi közös sírkertben örökre nyugovóra helyezték az áldozatokat, köztük azt a 65 embert is, akiket soha nem sikerült azonosítani.
Újjáépítés
Az újjáépítés súlyos feladata a város új polgármesterére, Soltész Nagy Kálmánra hárult. Már másnap vészbizottság alakult, amely 1,7 millió forintra becsülte a károkat. 2182 házból 698 vált lakhatatlanná, további 1484 megrongálódott. Azonnal gondoskodni kellett ideiglenes hidak felállításáról, valamint a fertőzésveszélyt jelentő uszadék eltakarításáról. Előbb a környékbeli településekről, majd az ország számos részéről érkeztek segélyszállítmányok, Ferenc József és Erzsébet királyné pénzadománnyal támogatták a várost, míg bányászok és tűzoltók Dobsinából és Sátoraljaújhelyből, napszámosok pedig a vármegye egész területéről érkeztek segíteni a romok eltakarításában. A segélyek így is csupán a töredékét fedezték a károknak, így a városnak saját forrásból kellett előteremtenie a hiányzó összegeket: közadakozások, földeladások és a már említett „Miskolc gyásza” című emlékkönyv bevételei segítették a várost abban, hogy minél hamarabb talpra álljon.
Így is bő fél év kellett, mire befejeződtek a romeltakarítási munkálatok, ekkor kezdődhetett csak az újjáépítés. A polgármesteri jelentés nemcsak a károk mértékét rögzítette, hanem a város jövőbeni rendezésének szempontjait is. Ennek megfelelően el is indult a mederbővítés, valamint a partvédművek és a támfalak építése, de a Szinva és a Pece környékén épült házak elbontására már nem jutott forrás, így az árvíz tanulságaiból táplálkozó, átfogó városrendezés is csak részben valósult meg.
Fél évszázaddal később, 1928. augusztus 31-én a Szent Anna téren avatták fel Gárdos Aladár emlékművét, amely máig mementója Miskolc legsötétebb éjszakájának. Amikor elsétálunk mellette, óhatatlanul eszünkbe jut az emberiség egyik legnagyobb gyengesége: sokszor csak akkor cselekszünk, amikor a baj már bekövetkezett. Az 1878-as árvíz üzenete ezért ma is aktuális.
Nagy Attila
