A város hagyományainak megfelelve idén is a Petőfi tér volt a miskolci városi ünnepségek központi helyszíne, a tér, ahol csaknem napra pontosan hatvankilenc évvel ezelőtt, 1956. október 25-én ezen a helyen zajlott a miskolci forradalmi nagygyűlés, ahol Nagy Attila színművész a mintegy negyvenezres tömeg előtt elszavalta a nemzeti dalt. Ezen a helyszínen mondta el beszédét csütörtökön Miskolc polgármestere, Tóth-Szántai József is, aki úgy fogalmazott, 1956 egy fordulópont volt a nemzet életében.
Vannak pillanatok, amikor a történelem örökké örvénylő eseményei hirtelen megállni ltászanak. Ilyen az, amikor egy nemzet szíve egyszerre dobban és minden lélegzetvételével egyetlen közös szóvá sűrűsödik. Szabadság. Szabadság az elnyomásból, a félelemből, a reménytelenségből. Az ilyen pillanatok ritkák, de mint minden fordulópont, ami valamit lezár, vagy valamit elindít, soha nem történik ok nélkül
– hangsúlyozta.
A városvezető azt mondta, 1956 október 23-a egy ilyen pillanat volt, egy ív, amely 1945-ben indult el, amikor a háború romjai közül egy ország új életet remélt.
Remény, félelem
A remény helyére azonban a félelem lépett, a megszállás nem felszabadulást, hanem új bilincseket hozott. A nép nevében hirdették meg a népi demokráciát. de a nép hangja egyetlen hangból szólhatott, a többit elnémították. A falvakban kulákoknak bélyegezték a becsületes embereket, a városokban besúgók árnyéka vetült minden otthonra, és az ország szívében egyetlen gondolatért is bárki gyanússá válhatott. Pusztán mert mást gondolt, amit ők. És mégis a félelem falai mögött ki nem mondott szóként, láthatatlanul élt valami, egy titkos, makacs bizalom az ember méltóságában és a szabadságban
– hangoztatta.
Tóth-Szántai József ezt követően ismertette a hatvankilenc évvel ezelőtt Miskolcon történteket, elmondta, a városban a diákság és a munkások közösen küzdöttek szabadságunkért, a város egy emberként mozdult meg. A polgármester kiemelte, bár az október 23-ai ünnepségeken nemcsak azokra a hősökre kell emlékezni, akik fegyverrel a kézben a barikádokon álltak, hanem azokra is, akik láthatatlanul szenvedtek, csendben tűrtek, akik elveszítgették szeretteiket, otthonaikat, állásukat, értékeiket, vagy épp szabadságukat. De mégsem adták fel emberségüket.
Kitartás, hit
Ma a forradalom csúcspontjaira emlékezünk, a változást hozó pillanatokra, a hősökre, akik nevüket a történelem könyvébe írták, akik neve táblákon és szobrokon idézi föl 1956 küzdelmét, de kötelességünk azokra is gondolni, akiknek a neve talán soha nem kerül kőbe vésve, mégis megtartották ezt a nemzetet. Mert az ő csendjükben ott volt a kitartás. Az ő szenvedésükben ott volt a hit. Ez a kitartás talált jutalomra 1989-ben. Ez a hit kapott újabb táplálékot és levegőt a rendszerváltás napjaiban
hangsúlyozta Tóth-Szántai József, aki végül kijelentettre, a mártírok nevét olvasva az egész nemzet szenvedésére kell emlékezni, és ha így teszünk, 1956 lángja soha nem fog kialudni.
– Szűnni nem akaró és tomboló tapsvihar követte Szabó Lőrinc Barátaimhoz című versének utolsó két sorát 1956 október 23-án, Miskolcon: „mint erős érc, zenget bennem a hit: hogy csinálunk mi itt még valamit!" – ezt már Csöbör Katalin országgyűlési képviselő mondta, majd így folytatta:
Mennyire más volt az a tapsvihar, ami a közönség soraiból jött szívből, lelkesedésből, mint amikor rettegve ütötték össze az emberek a tenyerüket Rákosi Mátyás születésnapján. Ezen a felolvasóesten, amit közösen tartott a Miskolcon született költő, Szabó Lórinc Illyés Gyulával, ez a tomboló tömeg még nem tudta, hogy Pesten a rádió előtt más eldördültek az első puskalövések. Egyszerűen csak pattanásig feszült volt a hangulat, és érezni lehetett a levegőben a tenni akarást
– hangsúlyozta.
Dávid és Góliát
A politikus emlékeztetett, 1956 felkelő népe ekkor már túl volt az első vesztes világháborún, egy ország csonkításon, egy második vesztes világháborún, egy német és egy szovjet megszálláson.
Nemzetünk pontosan tudta milyen a mikor a német megszállja az országot és kisajátítja a gyárainkat, és a mi kenyerünkkel eteti a saját katonáit, a felnőttkort alig megért ifjúságot a vágóhídra küldi, és a magyar állampolgárok százezreit pedig a gázkamrákba. Csak azért, hogy magát mentse, szinte az egész országot hadszíntérré változtatta. És akik mindezt túlélték, azok egészen közelről nézhették végig, ahogy a szovjet vörös hadsereg végigtiporja az országot, nők százezreit erőszakolják meg, férfiak százezreit hurcolják el Malenkij robotra, hadifogságba, közben a magyar emberektől elveszik az állatot, a földet, a kisboltot, a gyárat és meg akarják fosztani a hazaszeretettől, a hittől – idézte fel. Előbb Berlinből határozták meg, hogy mi a jó nekünk, aztán Moszkvából. Csak az ezeréves Kárpát-medencei létezésünk, a hagyományaink, a kultúránk és a nyelvünkhöz való ragaszkodásunk az, ami átsegített bennünket mindig ezeken a reménytelen helyzeteken. És a magyar történelemben talán ez a legszebb. Jóllehet évtizedeken át Isztambulból, majd Bécsből irányítottak bennünket és idegenek bábjaikat ültették a nyakunkba, de a magyar emberek mindig fellázadtak a bábok és a bábokat mozgatók ellen. Ez történt 1956-ban is. A magyar szabadságharcosok Dávidként szálltak szembe a vörös Góliáttal
– jelentette ki a politikus, aki hozzátette, fontos értenünk és megértenünk azt, amit őseink ránk örökítettek, 1956 szellemiségének ugyanis tovább kell élnie.
A beszédet követően Miskolc város képviseletében koszorút helyezett el Petőfi Sándor szobránál, Tóth-Szántai József polgármester Matiscsák Éva alpolgármester és Senviczki Erika jegyző, az Országgyűlést képviselve Csöbör Katalin és hasonlóan emlékeztek még pártok, intézmények, valamint pártok és civil szervezetek képviselői.
