Különös, sorsfordító pillanatról mesélt szerkesztőségünknek Bari Árpád, aki a nyolcvanas és kilencvenes években vált ismertté a vármegyeszékhelyen.
– 1981 januárjában Budapesten volt egy kiállításom, amely valami csoda folytán országos siker lett. A Magyar Televízió híradójának első kiadásába is bekerült a tudósítás róla, és ez akkoriban óriási dolognak számított. Még aznap este, közvetlenül a híradó után csörgött a telefonom. A vonal másik végén Szeppelfeld Sándor mutatkozott be, a Diósgyőri Vas- és Kohászati Művek vezérigazgatója. Azt mondta, a tévében látta a képeimet, amik elnyerték a tetszését. Szeretné, ha Miskolcon is bemutatnánk őket, a Diósgyőri Vasas Művelődési Központban. Megkérdezte, mikor tudnék eljönni. Ez volt az első lépcső egyfajta profi képzőművészeti karrier felé. Eljöttem Miskolcra, és olyan fogadtatásban volt részem, amit addig elképzelni sem tudtam. A gyár vendégházában szállásoltak el, hihetetlenül urasan bántak velem. Kaptam ajándékba a gyár saját termékeiből – bicskát, névre gravírozott tárgyakat –, sofőrt, autót biztosítottak. A mennyekben éreztem magam. Pontosan most negyvenöt éve történt, hogy márciusban megnyílt az első miskolci kiállításom, 1981-ben. Ezzel indult minden itt, Miskolcon – mesélte Bari Árpád.
Kicsit miskolci is lett
Miskolcon ismerte meg Répássy Tamást, – aki később nagyon jó barátjává vált, – aki ügyvédként dolgozott és költészet volt a fő érdeklődési köre.
– Először leveleket írt, többször is, aztán felkeresett Budapesten, a műteremként használt kis lakásomban. Ebből lassan rendszeres összejárás lett, később már a saját lakásukban is vendégeskedtem. Így alakult ki a „Triumvirátus”, ahogy mi neveztük: Pataki János festőművész volt a legidősebb, 1933-as születésű, Tamás a középső, 1943-as, én pedig a legfiatalabb, 1953-as. Egy furcsa, mégis természetes hármasság volt ez. Ha jól emlékszem, utoljára 1999-ben találkoztunk, sok viszontagság és megtépázás után, Tamás abban az évben halt meg. Aztán néhány éve kaptam egy e-mailt feleségétől, Ötvös Évától. Véletlenül találtam rá az üzenetre, mert nem vagyok valami nagy digitális szakember. Megdöbbenve olvastam benne, hogy most temették el Pataki Jánost. Ez a hír újra erősen visszahozta Miskolcot a tudatalattimba – árulta el Bari Árpád, akinek idő közben elkészült életműalbuma, az Ambrosia, több mint kétszáz színes reprodukcióval. – A kiadó Budapesten könyvbemutatókat szervezett, én pedig folyton azt mondogattam, hogy próbáljuk meg Miskolcon is, mert oda sok minden köt. Kétszer volt ott kiállításom, két évvel az első után az Az ember tragédiája sorozattal is bemutatkoztam. Volt egy közönségem, akikkel tartottam a kapcsolatot, akik eljöttek a megnyitókra, és képeket is vásároltak. Azt gondoltam, ha most szervezünk ott valamit, sokan emlékezni fognak rám.
Vissza elmúlt korokba
Elmondása alapján, amikor idén megérkezett a Művészetek Házába, úgy érezte magát, mint egy űrhajós.
– Olyan volt, mintha több hónap űrutazás után térnék vissza, és nem számoltam azzal, hogy közben évtizedek teltek el. Az agyamban mintha csak fél évvel ezelőtt lettem volna utoljára Miskolcon. Aztán hirtelen belém hasított: amikor itt először kiállítottam, huszonnyolc éves voltam, most pedig már hetven fölött. Akiket akkor megismertem, jó eséllyel már nincsenek az élők sorában. Ott álltam, mindenki ismeretlen volt, új generációk nőttek fel. Mit fogok én itt csinálni? Kérdeztem magamtól. Volt bennem egyfajta elárvultság. Mert ha Miskolc, akkor számomra Répássy Tamás az alfa és az omega. Elképzelhetetlen volt, hogy ott vagyok, és nem találkozunk. Pataki Jánossal inkább egy szórványos, „stop and go” barátság kötött össze. Néha írtam neki, ő nem volt a hosszú levelek embere, ez látszott a stílusán is. De mindig rendkívül megtisztelően szólított meg: „nemes urunknak”, „barátomnak”. Nagyon szerettem a stílusát. Sokkal ösztönösebb művésznek tartottam őt, mint magamat. Én ezt meg is írtam neki többször – emlékezett vissza elmúlt korok barátságaira.
Könyvbemutató és kiállításmegnyitó
Bari Árpád új könyvének bemutatója március 12-én, csütörtökön délután fél 5-kor kezdődik a II. Rákóczi Ferenc Könyvtárban. Kiállításmegnyitója pedig a Művészetek Háza galériáján lesz másnap, azaz március 13-án, pénteken délután 5 órától.
– Bennem a bohémságot és a hobóságot mindig letompította az a tény, hogy a személyiségem egyik fele rettentően racionális, hiszen orvostudományt tanultam, orvos vagyok. Valószínűleg ez mentett át sok helyzeten, amikor, ha csak a művészetnek éltem volna, talán már nem is élnék. A művészsors szerintem rettenetesen nehéz. Tisztelem mindazokat, akik zenében, költészetben, festészetben vagy bármely művészeti ágban lelkiismeretesen dolgoznak, mert aki ezt komolyan űzi, az mindig a poklokat járja. Az albumomban idéztem is József Attilát: „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” Ez így igaz – mondta Bari Árpád.
