Óriási lángokban áll az erdő a Bükkben Jávorkút közelében. Amikor péntek este 7 óra 10 perckor megláttam a katasztrófavédelem közleményét, a gyomrom görcsbe rándult, a félelem végigjárt. Ilyenkor az újságírók első feladata az, hogy azonnal induljanak, és adjanak hiteles tudósítást, mi történik ott. Persze azt is tudjuk, minden katasztrófa hírverseny is egyben, és az győz, aki előbb mozdul.
A minap.hu munkatársai egy emberként álltak rá a témára, éjszakára benépesült a szerkesztőség. Horváth Csongor fotós kollégánk bátorságból és szakmai tudásból is jelesre vizsgázott. Fotói és videói bejárták az országos sajtót, a minap.hu tudósításaira annyian voltak kíváncsiak, hogy éjfél felé összeomlott az oldalunk a látogatói terheltségtől.
De ott belül mindannyian szorongtunk, hogy mi lesz most. Mi történik, ha mégsem tudják eloltani ezt a nagyon gyorsan terjedő tüzet a szakemberek. Mi lesz, ha eléri a Jávorkúti Panziót, mi lesz, ha eléri Lillafüredet? Tudtuk, hogy a megye összes tűzoltója, önkéntese ott dolgozik a nappali 40 fokos hőség után, egy emberként hittünk és bíztunk bennük. A Minap online Facebook-oldalát is elözönlötték a tűzoltókért aggódó és őket támogató kommentek. Az óriási baj közösséget kovácsolt egy szempillantás alatt. Önkéntesek jelentkeztek, hogy ha kell, indulnak kifelé, azzal amijük van.
A július elsejei éjjelen szembejött velünk a valóság: mennyire törékeny az élet, mennyire kicsi az ember az elemekkel szemben. Éjjel kettőre tudtuk meg, az emberi kitartás, szakértelem és az égi segítség eloltotta a tüzet. Fellélegzett Miskolc.
Emlékszem a Covid első napjaira. A félelem ott is megmozdított az emberekben valami olyan - a hétköznapokban mélyen lapuló - gesztust, hogy értékelni tudták mások munkáját. Karanténban ülve tele volt a közösségi média az egészségügyben dolgozók elismerésével, hálájával, lelki támogatásával. Aztán a kezdeti lelkesedés elhalványult, jött az elégedetlenség, hogy miért nem jobb, gyorsabb, hatékonyabb az ott dolgozó orvosok, nővérek munkája.
Furcsa a mai ember. A belátást felváltotta a hőzöngés, a lemondást a nekem minden jár hozzáállása, a jövő építését a most ebben a pillanatban jól akarok élni követelése. Az ország hetven százaléka egy olyan országvezetésre szavazott tavasszal, amely nem becsüli azokat, akik pont az életünket védik meg. A tűzoltókat, a katonákat, a rendőröket, az ápolókat, a pedagógusokat. Sőt egyre cinikusabban hagyja őket a sorsukra, hiszen ők beáldozhatók, gyenge az érdekérvényesítő képességük.
Fura a mai ember. Nem akar a jövőbe látni és a jövőről gondolkodni. A Bükk egy része elpusztult, hosszú évek kellenek hozzá, hogy újraéledjen ott a természet. Akkor, péntek éjjel kaptunk még segítséget onnan fentről, hogy eloltsuk a tüzet. De egyszer ez a szerencse is elfogy. Néha azon gondolkodom: miért kell Mohács nekünk ahhoz, hogy felébredjünk.
