Anyai nagyszüleimről egy aprócska, megsárgult fotó sem maradt. Mindenük odaveszett a háborúban, így aztán drága édesanyám szóban próbálta megeleveníteni arcvonásaikat. Nővérével egy szólamban, sokszor hallottam, magam őrzöm nagyapám képét.
Jobb családokban több generációra visszamenően megőrizték elődjeik portréit. A dagerrotípia, a fotómasinák megszületése előtt nagy becsben voltak a portréfestők. Bizonyos pozíciókban csaknem kötelező volt a fontos személyek képének a megörökítése. Miskolcon is számos névtelen festőművésznek a polgármesteri hivatal, az egyetemek és a nagy közhasznú intézmények adták a legtöbb megbízást.
Halász-Hradil Alajos művész úr mesélte, micsoda teljhatalmuk volt a helyi méltóságok körében. A vázlatok mellett akár napi három-négy órát is kaptak, hogy mozdulatlanságra kötelezzék modelljeiket. Fontos volt, hogy kit milyen öltözetben, díszmagyarban, vállra vetett mentében, egyenruhában vagy egyszerű öltönyben, nyakkendősen fessék meg. Fárasztóan sok volt az elvárás, voltak, akik a jövőbe merengő szemmel látatták magukat, míg mások a sötét tónusú háttérbe való beolvadással hangsúlyozták volna személyiségük történelmi szerepét.
Zámbó Kornél festőművész, túl a nyolcadik ikszen már maga sem tudja, mennyi ilyen portré került ki a keze alól. Most derítettem ki, 1995 nyarán dr. Csomai Zoltán, a professzor úr egykori tanítványa kérésére, költségére, éppen őt kérték fel, hogy örökítse meg Dr. Szádeczky-Kardos Elemért, a még Nehézipari Műszaki Egyetem első rektorának képét. Majd most, csaknem három évtized elteltével pedig ő bíztatott fel, járjak utána, mennyire élő régiónkban ez a történelmi hagyomány.
Szokás-e még, hogy a hálás tanítványok, s az egyetem portrét rendeljen a volt rektorokról. Dr. Böhm József címzettes egyetemi tanár, a szakterület mindent tudója elmondta, nem adták fel ezt a szép tradíciót. A rektorok galériája a szenátusi tanácsteremben tekinthető meg. Összesen tíz festmény van kifüggesztve, készítői között megtaláljuk Csabai László és Gyémánt László miskolci festőművészek műveit. Dr. Torma Andrásét az ugyancsak helybéli Szecskó István festette.
Emlékezetem szerint korábban a volt polgármesterek megmaradt portréit kikérték a múzeumtól, és a városházán találták meg nekik a legméltóbb helyeket. Egy időben a regnáló városvezetők szobájában függtek. Információim szerint a rendszerváltás után utoljára Csoba Tamásról, a ciklusa idején elhunyt vezetőről rendeltek festményt.
Jut eszembe, anno a hetvenes években Tóth Gyula, Gyuszi barátom a miskolci csokigyár aranykezű grafikusa, dekoratőre, az exportra szánt mikulásfigurák megálmodója, futószalagon festette a portrékat. Fotók alapján, olyan antikolt, romantikusra sikerült családi képeket varázsolt, amelyek mára a tágas nappalik falán lógnak. Ha még élne, akár rólam reprodukálná hernádvécsei nagyapámat. Őszülő hajjal, feltűrt ingujjban, füle mögül kikandikáló számolóceruzával. Úgy, ahogyan a mára leomlott falusi szatócsboltban állhatott a pult mögött.
