Ugrás a tartalomra

Karthago: Hogy lesz az elefántból mamut?

minap.hu
Utoljára módosítva
2020. január 27. hétfő 18:08
Nemzetközi viszonylatban is ritka, hogy egy zenekar 41 éven át változatlan felállással és töretlen népszerűséggel tudjon a pályán maradni. Kevesen ismerik ennek a titoknak a nyitját, mi most a legautentikusabb személyt, Szigeti Ferit faggattuk a receptről, annak apropóján, hogy a Karthago Miskolcon, február 7-én, az Ady Művelődési Házban lép fel.

Hogy indul el egy rutinos zenekar egy nagyobb koncertre, milyen motyót kell ilyenkor összerámolni vagy mennyire bonyolult ez logisztikailag?
Nálunk azért nem bonyolult már ez, mert elég rutinszerűen járunk fesztiválokra, nagy koncertekre. Gyakorlatilag április közepétől elkezdjük járni az országot. Egyébként ilyenkor nálam van a gyülekező, az én házamban van a próbaterem is, meg a zenekari cucc is itt tárolódik, tehát, mint egy bázis, úgy működik.
Most például a miskolci koncertre indulva - február 7-én-, kora délután fogunk találkozni, akkor a technikusok berámolják a cuccot a buszba, ezután még mi is beugrunk a buszba, és akkor indulás…
Egyébként nagyon szeretünk együtt utazni. Baromi jó a hangulat az utazások során. Alig várjuk, hogy beüljünk a buszba, mindig van téma, sokat szoktunk röhögni, egész végig dumálunk, úgyhogy hamar elmegy egy hosszabb út is.
Lehet most azt mondani, hogy a Karthago a reneszánszát éli?
Igen, mondhatjuk. Ugye tavaly volt az alakulás 40 éves évfordulója, így egy felfokozottabb évet tudhatunk magunk mögött. De valóban több koncertünk van az utóbbi években, és ez a tendencia tovább erősödik. Egyébként több bulit is el tudnánk vállalni, mint amennyit elvállalunk. Ügyelek arra, hogy a Karthago mindig egy nagyszabású, úgynevezett stadion zenekar maradjon. Minden koncerten odatesszük magunkat maximálisan. Én nagyon pontosan látom a zenekar minden egyes tagján - amikor valahol megjelenünk és elkezdünk játszani-, hogy úgy dolgozunk, mintha éppen ott, azon a helyen akarnánk befutni. Igyekszünk, hogy jól játszunk és hogy jól érezze magát minden egyes ember, aki eljön a Karthago koncertjére. Hogy élménnyel gazdagodva menjen haza… Múltkor volt egy pénzügyi vitám egy szervezés kapcsán. A zenekar fellépti díjáról beszélgettünk és akkor én azt mondtam az illetőnek, hogy a Karthago a fellépésért nem kér pénzt, mi ingyen megyünk játszani, mert annyira szeretjük azt, amit csinálunk. Mi nem a fellépésért kérünk pénzt, hanem a sok időért, utazásért. Azt kell megfizetni, hogy mi beülünk délután kettőkor a zenekari buszba és hajnalban fogunk kiszállni valószínűleg, mivel akkor érünk haza a koncertről.


Mennyire volt nehéz anno megtalálni a megfelelő társakat? Gidófalvi átcsábításából volt némi bonyodalmatok az első időszakban…
Igen. Gidó akkoriban a Beatricében játszott. Elmentem a Közgáz klubba, megnézni őket, és ott láttam meg életemben először Gidót, aki a Hammond orgona alatt feküdt éppen a színpadon, de felnyúlva, a jobbkezével, egy frenetikus szólót játszott a billentyűkön… Ja, és a fejére egy zokni volt húzva! Szóval első pillantásra beleszerettem. A szünetben odaléptem hozzá és megkérdeztem, lenne-e kedve átjönni az akkor induló Karthago-ba. Legnagyobb meglepetésemre igent mondott. Mint később kiderült azért, mert bár nagyon szerette a Beatricét, de mivel ő egy rendkívül képzett, sokoldalú, vérbeli zenész, úgy gondolta, hogy mellettem lényegesen jobban meg tudja mutatni zseniális tudását. Így is lett. Átjött hozzánk és elkezdtünk eszelősen próbálni. Az első koncertjeinken viszont megjelent néhány Beatrice rajongó és elkezdtek kiabálni Gidóra, hogy áruló. A negyedik-ötödik koncertünk után, fogtam magam és megírtam az Áruló című, azóta karthagós himnusszá vált dalunkat, és ezzel végül teljesen kifogtuk a szelet az akkori ellendrukkereink elől, akik ezután el is maradtak végleg.
Mennyire volt meg az alakuláskor a fejedben az a zenei vonal, ami a Karthago védjegye lett? Vagy ez már a tagok meglétekor alakult ki? Gidó is hozott az elején rögtön pár nótát…
Amikor véget ért a Corvina, egyet biztosan tudtam, hogy egy rockbandát kell csinálnom, hiszen korábban is kizárólag ezt a műfajt űztem. Ezért aztán neki is álltam rock számokat komponálni. Mire a Karthago végül összeállt, addigra a dalok 70 százaléka már megvolt. A zenéket és a szövegeket is megírtam. Gidó is hozott néhány nótát, így állt végül össze az első lemez anyaga. A végleges zenei vonal viszont a közös hangszerelésekkel lett az, ami. Az öt különböző ízlésű muzsikus egyéni zenei világa ötvöződik a mi hangzásunkban. Itt mindenki remekül érzi magát, hiszen pont azt játssza, amit akart és szeret. Talán ez az egyik nagy titka a Karthagonak! 


A Karthago pályafutása során voltak külföldi lehetőségeitek is, miket emelnél ki ezek közül? Illetve hová jutottatok el a zenétekkel, Kubában is felléptetek, ugye?
Sok helyen voltunk már. Kubában úgy három hétig… Óriási sikerünk volt náluk, amit nem is gondoltunk volna. Komolyan mondom, állva üvöltöttek és tapsoltak a népek, három koncertünk volt Havannában a Charlie Chaplin színházban, ami egy hatalmas teátrum. Nagy élmény volt! Egyébként jártunk valamennyi közép-európai országban, Lengyelországban, Csehszlovákiában, a ’80-as években a Szovjetunió valamennyi köztársaságában. Hónapokat töltöttünk kint, 50-60 koncertet csináltunk 1-2-3 hónap alatt. 
Ami persze a legnagyobb dolog volt a Karthago életében, az az ausztriai sikerünk, amikor megnyertük 1983-ban Villachban a Nemzetközi Táncdalfesztivál nagydíját a Requiemmel. Utána lett egy nagylemezünk angol nyelven, ami megjelent Ausztriában, Svájcban, Németországban, a Benelux államokban és ez a Requiem album aranylemez lett Ausztriában! Pont a napokban került a kezembe egy ’83- 84-es Ifjúsági magazin újság, amiben volt egy tudósítás, Urbán Tamás fotós és Csontos Tibor újságíró eljöttek velünk egy nyugat-németországi koncertünkre, Erlangenbe, amit az akkor nagyon sikeres osztrák Opus-al  játszottunk együtt. Erről tudósítottak egy négyoldalas cikkben és akkor csináltak egy interjút az akkori osztrák lemezkiadónk igazgatójával, aki azt mondta, hogy a Karthago óriási sikereknek néz elébe itt Európában. Ugyanannyi lemezt adtunk el kint, mint az Opus. Ez akkor nagyon nagy dolog volt! Minket legalább annyira ismernek Ausztriában, mint Magyarországon! Mentünk az utcán Bécsben és mondták, hogy: Áááá, Karthago! 
Miért állt meg ez a dolog?
Megjelent még a második lemezünk is, Oriental Dream címmel… Most nagyon könnyű lenne már bármit is mondani, de ez az igazság, hogy a politikai berendezkedésünk nem tette lehetővé a kinti folyamatos jelenlétet. Egyszerűen nem volt lehetőségünk, hogy akkor és ott legyünk, amikor és ahol elvárta tőlünk a kiadó. Nagyon sokszor előfordult, hogy este kaptam a telefont, hogy: Feri, holnap este a Kim Wilde-al kell fellépnetek a Stadthalléban! – bár, akkor ezt pont megcsináltuk, mert kint voltunk. De volt több más eset, amikor hirtelen kellett volna menni dedikálásra, tévéműsorba stb. Nem tudtunk elégszer kimenni, nem engedte az Interkoncert, hogy folyamatosan kint maradjunk. A fesztiválgyőzelem után azt mondta az igazgató, hogy most hat hónapot itt kéne maradnunk, annyi minden dolog lenne az elkövetkezendő fél évben.  De nem engedtek minket itthonról a hivatalos szervek. Akkor döntenie kellett a zenekarnak, hogy mint csinálunk, kint maradunk vagy hazajövünk és megpróbáljuk Magyarországról bejárni ezt a dolgot. Szavazásra került a sor - muszáj volt, máshogy nem lehetett dönteni. Ha kint maradunk öntörvényűen, akkor abban a rendszerben disszidensnek lettünk volna nyilvánítva…  
Mi lett az eredménye a szavazásnak?
Hát, 4:1 arányban az lett az eredmény, hogy hazajöttünk. 
Ki akart kint maradni, ha nem titok?
Hát, az egy szavazat, az én voltam, ezt most már nyugodtan elmondhatom. A zenekar is tudja, hogy én nagyon hittem a csapatban akkor és persze a mai napig is hiszek, de úgy éreztem, többre voltunk predesztinálva. Láttam az akkori hihetetlen sikereinket, hogy mennyire szereti a bandát a kinti közönség, és bízott bennünk a kiadónk is. Az igazgatónk azt mondta, hogy a Requiem a világ bármely pontján sláger lehet, és mi világsztárok lehetünk. Szóval végül hazajöttünk, és én nem azt mondom, hogy megbántuk, mert itthon is nagyon szép karriert futottunk be. 


Az eltelt 41 évből melyik időszakra vagy melyik időszakokra emlékszel legszívesebben?
Keith Richards könyvét olvastam, aki azt mondta, hogy a ’70-es évekből nem emlékszik semmire! Nekünk is voltak elég elképesztő hónapjaink a ’80-as években, megboldogult fiatalságunkban, a 30-as éveinkben jártunk, mikor embertelen népszerű volt a Karthago Magyarországon. Bárhova mentünk, tele voltunk rajongókkal és persze csajokkal. Csajok és bulik, tehát tényleg voltak ilyen korszakaink, én nagyon szívesen emlékszem ezekre a dologra, de ezek nem publikusak. A koncerteken is szenzációs formában játszottunk, aztán volt az a pár év szünetünk, amikor raktárba tettük a zenekart, és tényleg nem akartunk akkor játszani, abban a közegben. De a barátságunk megmaradt. Aztán ’90-ben, mikor elkezdtünk újra muzsikálni, a Petőfi Csarnokban volt az első nagy visszatérésünk a szabadtéri színpadon, ami abszolút néző rekord volt, azóta sem, előtte sem, soha nem volt 7800 fizető, csak rajtunk! Onnantól kezdve elkezdtünk újra dolgozni, játszani és - hogy is mondjam- a Karthago hitelessége ma már megkérdőjelezhetetlen. A Passio.hu nevű internetes újságban az egyik újságíró srác azt írta, hogy: ha ma Magyarországon valaki meg akarja nézni, mondjuk az Eddát a ’79-es felállással, már nem tudja, aki meg akarja nézni a ’80-as P. Mobilt, nem lehet. De, ha külföldön meg akar nézni egy klasszikus felállású Deep Purple-t, azt sem lehet! Egyedül a Karthago elefántokból lettek mamutok, ez az egyetlen olyan banda, amelyik 1979 óta együtt maradt… És ez rendkívüli a rock műfajban, ma is ugyanaz az ember játszik a gitáron, a billentyűkön stb., aki annak idején feljátszotta a lemezre, akik megírták a dalokat. 


Ha már érintjük ezt a témát, minek köszönhető az, hogy ti így együtt maradtatok?
Hát, könnyű lenne azt mondani, hogy egy zenekarvezető sok mindent át tud hidalni egy bandában, de ehhez kellenek a többiek is természetesen. Én úgy hiszem, hogy ez az öt ember, akivel annak idején összejöttünk, nagyon jól passzol egymáshoz. Persze veszekedések és viták is vannak, mint mindenhol. Én imádok vitatkozni és szeretek érvelni, de veszekedni nem és ezt megtanulta minden srác a zenekarban. Mi tudjuk, hol a határ, hogy meddig lehet elmenni vitában, hogy ne sértsük meg a másikat, hanem érveljünk, és mi szeretünk dumálni, beszélgetni, a humorral pedig mindent át tudunk hidalni.  
 

További hírek

Olvasnivaló

Programok

Jelenleg nincsenek programok!