Sorozatunk első részében egy brutális gyilkosságot mutattunk be, amiért kivégzés járt. A második részben Kohányi Ferenc, utolsó miskolci kivégzett végső napjáról mesélt Markos Éva, akinek édesapja jelen volt a halálbüntetés végrehajtásánál, 1982. február 5-én. Most pedig Kis József, a Magyar Nemzeti Levéltár Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltárának igazgatója beszélt nekünk a történelemről. 

– Koronként változott, hogy miért lehetett halálos ítéletet kapni. Az 1945 utáni kivégzetteket alapvetően három kategóriába sorolhatjuk: köztörvényesek, háborús és népellenes bűntett miatt elítéltek és az államrend elleni „bűntett” miatt felelősségre vont politikai foglyok. Borsodi tekintetben 1945 és 1949 között tizenegy személyt végeztek ki a háborúval összefüggő perek eredményeként, míg csak négy köztörvényest. Ez az arány 1950-1955 között jelentősen megváltozott. Bár még folytatódott a háborús bűntettek miatt elítéltek kivégzése (hat ilyen személyt akasztottak fel az '50-es évek első felében), immár az egyértelműen politikaiak kerültek többségében bitófára, szám szerint tízen.

Köztörvényes kivégzések alig voltak a Rákosi-diktatúra éveiben, mindössze két személyt akasztottak fel ilyen okok miatt – sorolta az adatokat a levéltárigazgató, aki hozzátette, az 1956-os forradalom után nyilvánvalóan az „ellenforradalmárok” kerültek a kivégzések középpontjába. – A borsodi eseményekkel összefüggésben tizenhét személyt lőttek agyon vagy akasztottak fel. A megtorlás során a köztörvényesekre is keményebben csapott le a „törvény ereje”, amit jól mutat, hogy csak 1957-58-ban négy köztörvényes elítéltet is felakasztottak.

A Kádár-korszakban megcsappant a kivégzések száma. 1958 után politikai okból egyáltalán nem történt sem akasztás, sem agyonlövés. 1959-től már csak köztörvényes bűncselekmények miatt történtek kivégzések, s ezek száma is jóval alacsonyabb volt, mint korábban. 1982-ig kilenc elítélten hajtották végre a halálos ítéletet. Borsodi tekintetben 1945 és 1982 között hatvanhat kivégzés volt, amelyek egy részét Budapesten hajtották végre. A többség így is Miskolcon lelte halálát, itt negyvenkét kivégzés történt a háború befejezése és a rendszerváltozás között – mondta Kis József.

A szakember szerint egészen addig nyilvánosak voltak a kivégzések, 1945-ig, amíg politikai célokra nem használták fel ezt a módszert, és ugyanúgy jegyet lehetett rá venni, mint ma egy koncertre. – Kétféle módon végeztek ki embereket: agyonlövéssel, amit katonák hajtottak végre a Szentpéteri kapui lőtéren és akasztással, ami a büntetés-végrehajtási intézet udvarán volt. A bitófát aznap kezdték ácsolni, sokszor már az ítélet megszületése előtt, ami felveti azt a kérdést, vajon honnan tudták, mi lesz a bíró döntése. Mint ahogy az is nagy vihart kavart, mikor Bogár János hóhér megjelent a városban, hamarabb, mint ahogy halálos ítélet született volna. Így beszélhetünk a végrehajtók celebitásáról. 

Kis József néhány érdekes esetet tárt elénk, hogy megtudjuk, miért lehetett halálbüntetést kapni különböző korokban. – Czecze János boldvai fiatalembert 1942-ben egy egyszerű rablásért végeztek ki. A hetven pengőért verekedő esetében példát kellett statuálni, mert megszegte az „elsötétítés” törvényét, ami a front közeledtével lépett életbe. Ennek lényege az volt, hogy nemcsak az utcán tartózkodni nem lehetett, hanem a házakban fényt gyújtani sem. Tehát az a hatalom akaratától függött, hogy ki milyen büntetést kapott bizonyos korokban. 

1956 után a köztörvényes bűncselekményeknél is szigorúbban jártak el, ezért ítélték halálra például Tóth Lászlót, akire hetvenötszörös betörést bizonyítottak. Volt olyan is, akit formálisan köztörvényesként ítéltek el, de az ügyben politikai szál is volt. Például egy joghallgató a vád szerint betöréses lopást követett el és rálőtt egy rendőrre, sajtóhírek szerint azonban kivégzésének az éppen futó koncepciós persorozathoz, a Magyar Közösség felszámolásához volt inkább köze. 

Latorcai Lőrinc háborús hős volt, aki ezredével részt vett annak megakadályozásában, hogy Budapestről elhurcolják a zsidókat, a nyilas hatalomátvétel napján pedig súlyos sebesüléseket szerzett, miután tűzharcba került a nyilasokkal. Őt mint a miskolci „fehérterror” szadista gyilkosát ítélték el, holott igazából egyetlen halálesetet sem tudtak rábizonyítani.

– Én személy szerint örülök, hogy ma már nincs kivégzés, mert a történelem azt mutatja, hogy az adott hatalom azt mindig felhasználhatta saját céljaira, nem beszélve arról, hogy végzetes, visszafordíthatatlan folyamat – vélte a szakember, aki hozzátette, még akkor is így gondolja ezt, ha a józan ész azt diktálja, megérdemelte a halált például Kohányi Ferenc, akit utolsóként végeztek ki Miskolcon 1982. február 5-én.

A levéltárban jogszabályi keretek között kutathatók a kivégzések. – Előfordult, hogy a frissen hantolt, jeltelen sírból a kivégzett családja kilopta a tetemet. Így mikor a 2000-es évek elején elkezdtük felkutatni az '56-osokat, nagyon nehéz dolgunk volt. Végül pár év után már meg tudtuk adni a végtisztességet akkori hőseinknek, újratemettük Soltész Józsefet, Jakab Andrást, akiről azt mondták, rálőtt a szovjetekre, Hullár Gábort, Bartha Bélát, aki a szovjetellenes tüntetések vezéralakja volt, Kolozsi Istvánt és Varga Pétert. Óriási munka előzte meg ezt, kezdve azzal, hogy felkerestük az első '56-os kivégzett még élő húgát, Soltész Magdolnát, aki nagyon sokat segített nekünk. A temetkezési területet pedig teljesen meg kellett tisztítani a gaztól, majd mindenhova fejfát tettünk – emlékezett vissza a több éves munkára Kis József. 

Az újratemetés 2004. október 23-án történt meg a Hősök temetőjében, amihez egy plusz kis területet adtak, hogy kialakítsák 1956 hőseinek emlékhelyét, ahol tábla hirdeti a további kivégzettek névsorát, a forradalom idején és után a kommunisták által elkövetett gyilkosságok áldozatait, az október 26-ai sortűzben elhunytakat, a november 4-ei szovjet bevonulás és a másnapi mezőkövesdi harcok áldozatait.

Hazánkban az utolsó kivégzést 1988. július 14-én hajtották végre: a 27 éves tiszacsegei Vadász Ernőt akasztották fel különös kegyetlenséggel elkövetett emberölés miatt. Egy férfit kínzott meg brutálisan, mielőtt megölte volna. Utána még első fokon született két halálbüntetés, de a másodfokú ítélet már csak az életfogytig tartó szabadságvesztés kiszabása lehetett. A halálbüntetés alkotmányellenességét ugyanis egy 1990-es alkotmánybírósági határozat mondta ki e büntetési nem megsemmisítése mellett.

A sorozat következő részében az utolsó hóhért mutatjuk be egy korábbi felvétel alapján, majd az utolsóban összegezzük a halálbüntetés mellett és ellen szóló érveket egy tanulmány alapján. Tartsanak velünk továbbra is!