Mario Lanza (művésznevét anyja, Maria Lanza iránti tiszteletből vette fel) első fellépése 1942. augusztus 7-én volt, Fentont alakította Nicolai: A windsori víg nők című vígoperájában. Az ígéretesen induló karriert a második világháború szakította félbe: Lanza a légierő művészeti alakulatához került, ahol uniformisban és a fronton, katonahallgatóságnak kellett énekelnie.
Leszerelése után, 1945 áprilisában elvette egy bajtársa húgát, a házasságból négy gyermek született. Lanza egy évig csak rádióban és koncerteken énekelt, miközben a legendás Beniamino Gigli énektanáránál képezte magát. A fiatal tenor annyira komolyan vette a tanulást, hogy tapasztalatlanságára hivatkozva nem vállalta el Verdi Rekviemjét, pedig a zenekart Toscanini vezényelte volna.
1947-ben aztán két, már befutott énekes társaságában Bel Canto trió néven turnéra indult, s az 1947. augusztus 28-i, hollywoodi koncert fordulópontot jelentett életében. A nézőtéren ott ült Louis B. Mayer, az MGM filmstúdió mindenható elnöke, akit lenyűgözött a hatalmas hangú és jóképű fiatal tenor. A filmmogul ott helyben olyan ajánlatot tett, amit nem lehetett visszautasítani: Lanza hét évre leszerződött a stúdióhoz, és egy lemezszerződést is aláírt.
Már első filmje, Az éjféli csók nyomán meredeken emelkedett ismertsége, de a siker csúcsaira az 1951-ben bemutatott A nagy Caruso röpítette. Lanza elképesztő átéléssel és muzikalitással személyesítette meg gyermekkora bálványát, abban az évben ez volt a világ legjobban jövedelmező filmje. Lanza szupersztár lett, jóval azelőtt, hogy a szó egyáltalán megszületett volna: „Caruso turnéján” rajongók ostromolták, arcképe megjelent a Time magazin címlapján.
Amerikán végigsöpört a Lanza-láz, első énekesként ő kapott aranylemezt a klasszikus és a pop kategóriában is. Hajlékony, jellegzetes olasz tenorja kitűnően érzékeltette a hősi szárnyalást és a bensőséges lírai érzelmeket egyaránt. A színésznek is tehetséges Lanza a laikus közönséget és a szakmát is elbűvölte, a szakmailag közismerten szigorú Toscanini így jellemezte: „Az évszázad hangja”.
Lanza még egész sor filmjével aratott megérdemelt sikert: Halászlegény frakkban, Arrivederci Róma, Egy nagy szerelem szerenádja. De egy idő után karrierje leszálló ágba került, menedzsere rossz befektetései miatt az anyagi csőd fenyegette, rászokott az italra és a nagyevésre, hol meghízott, hol lefogyott. Utolsó amerikai filmje, az 1956-os Szerenád már meg sem közelítette az előzők sikerét.
Lanza 1957-ben Olaszországba költözött, vagy inkább menekült és megpróbált mindent újrakezdeni. Két filmet forgatott, turnéin újfent tombolva ünnepelték, s hangja is visszajött: egy emlékezetes római előadáson az opera 260 tagú kórusát és zenekarát is túlénekelte.
Tele volt tervekkel, de a sors közbeszólt: a túlhajszolt és megromlott egészségű Lanza 1959 szeptemberében kórházba került és október 7-én, alig harmincnyolc éves korában egy szívroham végzett vele. Özvegye öt hónappal élte túl, Hollywoodba való visszatérte után nem sokkal túladagolta magának a drogot.
Lanza rövid karrierje során is maradandót alkotott, példaképének tekinti korunk szinte minden nagy tenorja, de csodálta Elvis Presley is. José Carreras 1994-ben turnéval adózott emlékének és bevallotta: A nagy Caruso című film indította el énekesi pályáját. A csodálatos szoprán, Maria Callas élete legnagyobb hibájának nevezte, hogy elszalasztotta a lehetőséget és nem énekelt együtt „a legcsodálatosabb tenor hanggal, amit valaha is hallottam”.
Leszerelése után, 1945 áprilisában elvette egy bajtársa húgát, a házasságból négy gyermek született. Lanza egy évig csak rádióban és koncerteken énekelt, miközben a legendás Beniamino Gigli énektanáránál képezte magát. A fiatal tenor annyira komolyan vette a tanulást, hogy tapasztalatlanságára hivatkozva nem vállalta el Verdi Rekviemjét, pedig a zenekart Toscanini vezényelte volna.
1947-ben aztán két, már befutott énekes társaságában Bel Canto trió néven turnéra indult, s az 1947. augusztus 28-i, hollywoodi koncert fordulópontot jelentett életében. A nézőtéren ott ült Louis B. Mayer, az MGM filmstúdió mindenható elnöke, akit lenyűgözött a hatalmas hangú és jóképű fiatal tenor. A filmmogul ott helyben olyan ajánlatot tett, amit nem lehetett visszautasítani: Lanza hét évre leszerződött a stúdióhoz, és egy lemezszerződést is aláírt.
Már első filmje, Az éjféli csók nyomán meredeken emelkedett ismertsége, de a siker csúcsaira az 1951-ben bemutatott A nagy Caruso röpítette. Lanza elképesztő átéléssel és muzikalitással személyesítette meg gyermekkora bálványát, abban az évben ez volt a világ legjobban jövedelmező filmje. Lanza szupersztár lett, jóval azelőtt, hogy a szó egyáltalán megszületett volna: „Caruso turnéján” rajongók ostromolták, arcképe megjelent a Time magazin címlapján.
Amerikán végigsöpört a Lanza-láz, első énekesként ő kapott aranylemezt a klasszikus és a pop kategóriában is. Hajlékony, jellegzetes olasz tenorja kitűnően érzékeltette a hősi szárnyalást és a bensőséges lírai érzelmeket egyaránt. A színésznek is tehetséges Lanza a laikus közönséget és a szakmát is elbűvölte, a szakmailag közismerten szigorú Toscanini így jellemezte: „Az évszázad hangja”.
Lanza még egész sor filmjével aratott megérdemelt sikert: Halászlegény frakkban, Arrivederci Róma, Egy nagy szerelem szerenádja. De egy idő után karrierje leszálló ágba került, menedzsere rossz befektetései miatt az anyagi csőd fenyegette, rászokott az italra és a nagyevésre, hol meghízott, hol lefogyott. Utolsó amerikai filmje, az 1956-os Szerenád már meg sem közelítette az előzők sikerét.
Lanza 1957-ben Olaszországba költözött, vagy inkább menekült és megpróbált mindent újrakezdeni. Két filmet forgatott, turnéin újfent tombolva ünnepelték, s hangja is visszajött: egy emlékezetes római előadáson az opera 260 tagú kórusát és zenekarát is túlénekelte.
Tele volt tervekkel, de a sors közbeszólt: a túlhajszolt és megromlott egészségű Lanza 1959 szeptemberében kórházba került és október 7-én, alig harmincnyolc éves korában egy szívroham végzett vele. Özvegye öt hónappal élte túl, Hollywoodba való visszatérte után nem sokkal túladagolta magának a drogot.
Lanza rövid karrierje során is maradandót alkotott, példaképének tekinti korunk szinte minden nagy tenorja, de csodálta Elvis Presley is. José Carreras 1994-ben turnéval adózott emlékének és bevallotta: A nagy Caruso című film indította el énekesi pályáját. A csodálatos szoprán, Maria Callas élete legnagyobb hibájának nevezte, hogy elszalasztotta a lehetőséget és nem énekelt együtt „a legcsodálatosabb tenor hanggal, amit valaha is hallottam”.