Már az új kormány megalakulását megelőzően megfogalmazódott a felsőoktatás közfeladatot ellátó közérdekű vagyonkezelő alapítványi modell felülvizsgálatának igénye, ami 21 hazai egyetemet, köztük a Miskolci Egyetemet is érinti. A “kultúraváltásra” utalva az intézményi autonómia megőrzését nevezte meg legfőbb célként a Pécsi Tudományegyetem rektora az ATV-nek adott interjújában, míg kilenc felsőoktatási szakszervezet szakpolitikai egyeztetést kezdeményezett a témáról a napokban. Hol húzódik az intézményi autonómia határa, és milyen valós gazdasági következményekkel járna a régi rendszer visszaállítása? Többek között erről kérdeztük Horváth Zitát, a Miskolci Egyetem rektorát.
- Sokan beszélnek „kultúraváltásról” a hazai felsőoktatásban, ami az alapítványi modell átalakítását, sőt, akár a teljes felszámolását jelentené. Ha ez kérdésként merül föl, Önnek mi a válasza?
Horváth Zita: A modellváltás nem egy nukleáris csodafegyver, ami gyógyírt jelentett volna a felsőoktatás sok évtizedes problémáira, viszont megmutatta az átalakítás egy lehetséges útját. Bevezetését hosszú egyeztetések előzték meg, és voltak másfajta forgatókönyvek is, mielőtt ez az alapítványi működés kialakult. Bevezetése számtalan változást és előnyt hozott a Miskolci Egyetem életébe az elmúlt hat év, ugyanakkor megmutatta azokat a működési problémákat is, amelyeken érdemes lehet változtatni.
Milyen konkrét működési problémákra gondol?
Horváth Zita: Elsősorban arra, hogy a modellváltás önmagában nem egy kész, minden részletében egységesen szabályozott működési rendszert hozott létre, hanem egy új fenntartói keretet, amelyet az egyes intézményeknek és fenntartó alapítványoknak a gyakorlatban kellett tartalommal megtölteniük. Ez önmagában nem probléma, hiszen minden egyetem más hagyományokkal, képzési szerkezettel és gazdasági környezetben működik, ugyanakkor az elmúlt években láthatóvá vált, hogy nem mindenhol volt egyértelmű, hol húzódik a fenntartói irányítás, az intézményi vezetés és a szenátusi autonómia határa.
A Miskolci Egyetemen is meg kellett tanulnunk ezt az új működési logikát. Korábban, az állami fenntartói rendszerben sokszor éppen az volt a gond, hogy a jogkörök széttöredeztek: bizonyos döntések az egyetemnél voltak, mások az államnál, miközben költségvetési intézményként az államháztartási szabályok sok tekintetben rendkívül merev keretet jelentettek. A modellváltás nagyobb mozgásteret adott, de ezzel együtt nagyobb felelősséget és új típusú egyeztetési kényszereket is teremtett.
A szabadság, a lehetőségek és a működési kényszerek együttes jelenléte a gyakorlatban milyen fő tanulságokat hozott felszínre?
Horváth Zita: A legfontosabb működési tanulság szerintem az, hogy a fenntartói szerepet pontosabban kell definiálni. Világossá kell tenni, mely ügyek tartoznak a kuratórium hatáskörébe, melyek az egyetem operatív vezetéséhez, és melyek azok a szakmai, oktatási, tudományos és intézményszervezési kérdések, amelyekben a szenátusi autonómiának megkérdőjelezhetetlennek kell maradnia. Ha ezek a határok nincsenek kellően tisztázva, az bizonytalanságot, elhúzódó döntéshozatalt vagy akár intézményen belüli feszültségeket is okozhat.
Az Erasmus és a Horizon programok ügye miatt természetesen az egyetemi autonómia kérdése került leginkább reflektorfénybe, de legalább ilyen fontosak azok a mindennapi működési kérdések is, amelyek kevésbé látványosak: a döntési felelősségek, a gazdálkodási szabadság, a szenátus szerepe, a fenntartói kontroll mértéke és az egyetemi stratégia végrehajtásának belső rendje. Ezeken szerintem lehet és kell is finomítani. Nem a modell teljes felszámolása lenne a helyes irány, hanem a szabályok pontosítása, az autonómia garanciáinak megerősítése és a fenntartói működés átláthatóbbá tétele.
Említette a korábbi gyakorlatot, ahol az államháztartási szabályok merevsége jelentett problémát. Mit takar ez pontosan?
Horváth Zita: Lényegében azt, hogy hiába volt az egyetemnek hosszú távú intézményfejlesztési terve, a pénzügyi korlátok miatt valójában csak egyetlen évre tudott előre tervezni, hiába voltak nagyívű, akár közép, akár hosszú távú terveik. Márpedig a minőségi oktatás és a kutatás ilyen rövid határidőkkel nem menedzselhető. Továbbá, ha az egyetem negatív költségvetéssel zárta az évet, akkor jobb esetben az állam konszolidálta, ha viszont jobban gazdálkodott és eredményt termelt, ezt vissza kellett fizetni az államkasszába. Ez nem ösztönözte az intézményeket a felelős gazdálkodásra, a tartalékképzésre, egyszerű logika alapján, minden pénzt, amit arra a naptári évre kaptak, el kellett költeni. Az egységes közalkalmazotti bértábla egységesített, állam által meghatározott bérstruktúrát jelentett, ami túl azon, hogy alacsonyak voltak a bérek, nem engedte a teljesítmény alapú differenciálást.
Milyen változást hozott a modellváltás?
Horváth Zita: Nyilvánvaló módon minden egyetem más és más, másként élték meg a modellváltás utáni éveket, ki többet, ki kevesebbet tudott profitálni belőle. Noha sokat beszélgetünk erről a rektortársakkal a Magyar Rektori Konferencián, saját tapasztalataikról őket érdemes megkérdezni. A Miskolci Egyetem számára a legnagyobb előnye az, hogy hatéves finanszírozási szerződéssel dolgozhatunk. Ez végre lehetőséget ad a középtávú stratégiai tervezésre, hiszen a pénzügyi háttér kiszámíthatóvá vált. Egyetemünk esetében ez azt jelentette, hogy a 2021 előtti összeg két és félszerese érkezett állami támogatásként, ráadásul inflációkövető módon. A nagyobb állami finanszírozás eredményeként a régóta megalázóan alacsony béreket emelni tudtuk, teljesítményértékelést vezettünk be, ami pénzjuttatással is jár, továbbá egyéb béren kívüli juttatásokat. Fejlesztési forrásokat is kaptunk, amelyekkel az egyetem jól sáfárkodott, elég körbe sétálni a campuson, hogy az mindenki számára láthatóvá váljék.
A pénzügyi biztonságért cserébe milyen elvárásokat kell teljesíteniük?
Horváth Zita: Az új közfeladat-finanszírozási szerződés a hallgatói létszámhoz kötött normatív támogatás mellett különböző minőségi indikátorok és mutatószámok alapján támogatja az intézményt. Nem állítom, hogy a rendszer tökéletes, és nem is minden indikátorral értettünk egyet, de sokkal rugalmasabbá tette az egyetem működtetését, így jobban fókuszálhatunk azokra az oktatási, tudományos és harmadik missziós területekre, amelyek az egyetem alapfilozófiájához hozzátartoznak. Természetesen az állami támogatás mellett elvárás és egyetemi érdek a saját bevételek növelése.
Ön szerint mit kellene mérlegelnie az államnak, amikor a felsőoktatás jövőjéről dönt?
Horváth Zita: Szállóigévé vált a XIV. Lajos francia királynak tulajdonított, de a valóságban soha el nem hangzott mondat: „Az állam én vagyok”. A viccet félretéve, nem szeretném megmondani az államnak, hogy mit kellene tennie, én a saját tapasztalatomat tudom megosztani Önökkel. A modellváltás vitathatatlanul egy túlpolitizált környezetben ment végbe 2020-2021-ben. A politikát le kell hántani a rendszerről, és kizárólag szakmai alapon kell gondolkodni a jövőről. A felsőoktatás évszázadok óta autonóm intézmény, amelyben a legfőbb döntéshozó szerv a szenátus. A testület szerepét a jogszabályokban hangsúlyosan meg kell jeleníteni, bárhogy is alakul a működési modell. A visszaállamosítást viszont nem tartom jó iránynak, az egyéves költségvetési szemlélethez való visszatérés megítélésem szerint visszalépést jelentene. Ha nem tudunk pénzügyi eredményt felhalmozni, nem marad forrás a jövő tervezésére sem.
Ha a visszaállamosítás Ön szerint rossz irány, mi lenne a jó megoldás?
Horváth Zita: Tele van a világ alapítványi egyetemekkel, alapítványi működéssel, viszont ennek a szabályszerűségét kell úgy lefektetni, hogy az egyetemi polgárok is úgy érezzék, nem csorbulnak az önrendelkezési jogaik. Szerintem fontos lenne, hogy az alapítói jogok visszakerüljenek az államhoz. Jelenleg ugyanis az alapítói jogok a kuratóriumoknál vannak, ami azt jelenti, hogy sem az államnak, sem az egyetemi közösségnek nincs beleszólása a kuratórium működésébe. Ez valóban csorbítja az egyetemi autonómiát. Az elmúlt öt-hat év mérlege egyébként kettős: a hátrányok mellett számtalan olyan eredményt értünk el, ami egyértelműen a modellváltáshoz köthető.
Milyen kézzelfogható mérőszámok igazolják ezeket az eredményeket?
Horváth Zita: Egyetemünk megjelent a nemzetközi rangsorokon, azaz láthatóvá vált a felsőoktatás nemzetközi térképén is. Nőtt a hallgatói létszám, beleértve a nemzetközi hallgatói létszámot is, és lényegesen javult a költségvetés helyzete. Amikor átvettem a Miskolci Egyetem vezetését, mínusz 154 millió forinton álltunk, most pedig tízmilliárd forint van az eredménytartalékunkban, amely összeget kizárólag az egyetem stratégiai céljaira fordítjuk, de biztonsági tartalékot is jelent egyben. Ahogy azt már fent mondtam, 2021 óta több lépcsőben jelentős béremelést hajtottunk végre, és az is hatalmas előny, hogy az általunk használt ingatlanok (a campus területén és a Zenepalota) egyetemi, tehát nem alapítványi tulajdonba kerültek és többségüket fel tudtuk újítani, de vannak folyamatban lévő beruházásaink is. A kuratórium ráadásul egyfajta plusz felügyelő szervként tudatosabb gazdálkodásra ösztönzött minket.
Milyen tanulságokat kell levonni az elmúlt időszakból a hazai felsőoktatás jövőjére nézve?
Horváth Zita: Természetesen van véleményem a felsőoktatás egészéről, de én most itt kizárólag a Miskolci Egyetemről nyilatkozom. Nem vagyunk klasszikus magánegyetem: mások a hagyományaink, 18. századi alapításunktól kezdve az állam valamilyen módon támogatta intézményünket, továbbá a régiónkban nincs meg az a fizetőképes kereslet, ami lehetővé tenné az állami támogatás nélküli működést. Tehát nem nélkülözhetjük az állami felelősségvállalást, a kérdés csupán az, hogy az állami forrásokat milyen formában kapjuk meg. Az elmúlt hat év finanszírozási rendszere biztonságot adott. Ez a szerződésünk 2026 végén lejár, így az új kormányon múlik, hogyan gondolja újra a kereteket. Összességében a modellváltásnak több az előnye, mint a hátránya. A problémák főként az alulszabályozottságból fakadtak: a 21 érintett intézményben teljesen eltérően alakították ki a kuratóriumok helyi jogköreit, ami sokszor működési zavarokat okozott.
Megoldást jelentene, ha minden hazai egyetemre nézve egységesítenék az alapítványi működést?
Horváth Zita: Az egyetem nem gyár, nem önkormányzat, nem civil szervezet. A maga sokszínűségével más munkaerőpiaci szektorhoz kevéssé hasonlítható, éppen ezért is kell, hogy szakmai ügyekben egyértelműen megmaradjon az autonómiája. A jövőre nézve két utat látok működőképesnek: a jelenlegi alapítványi rendszert a kuratórium jogkörének pontos meghatározásával, azaz törvényi szabályozással, vagy az osztrák modellt, amelyben az egyetem és az állam között nincs egy önálló entitás (alapítvány), hanem sui generis, maga az intézmény állít fel egy Egyetemi Fenntartói Testületet, amely az állammal kötött szerződés alapján ellenőrzi, hogy az egyetem megvalósítja-e a stratégiáját, és szabályosan költi-e a közpénzt. Az Egyetemi Fenntartói Testületnek ugyanúgy külsős tagjai is vannak.
A modellváltással esélyt kaptunk a felsőoktatás új dimenzióinak kialakítására. Megítélésem szerint ezt kellene mérlegelnie a kormánynak is, amikor a szabályozásról dönt. Bízom a kormány bölcsességében, hogy részben a szakmai tapasztalat, részben az egyetemi autonómia okán magukat az egyetemeket is megkérdezik a hogyan továbbról.