A lába harminc éve nem működik, azóta kerekesszékkel, terepjáróval, lóval, öszvérrel, síléccel hódol régi-új szenvedélyének, az utazásnak.
- A vándorlás és annak a vágya az emberiséggel egyidős. Utazni jó, olykor muszáj. A nagy felfedezők szerint azért, mert a világ ott van, és valóban nem kell ennél hosszabb vagy cifrább magyarázat – vallja Nagy Bendegúz Lóránd. A miskolci világjáró számára a természet, a civilizációk imádata és felfedezése szenvedély. Ez pedig annak ellenére is meghatározza az életét, hogy kerekesszékbe kényszerült.
- A baleset, amely mindörökre megváltoztatta az életem 1992. november 14-én délután 15:03-kor történt. A Műegyetemen, ahová jártam, nem sokat mozogtam, így Felsőszentivánon, a szüleim faluja melletti területen fákra kifeszített köteleken függeszkedve edzettem hegymászást imitálva. Mindig biztosítás nélkül. Egy alkalommal rosszul számoltam az erővel, elfáradtam, elgémberedtem, begörcsöltem, nem bírtam megtartani magam a kötélen: szép lassan lezuhantam. Természetesen semmivel sem imádom kevésbé a hegyeket azóta sem, legfeljebb kényszerűségből tartok tőlük tisztes távolságot.
Nagy Bendegúz Lórándot mindez nem tántorította el a szenvedélyétől.
- Az akadálymentesség gyakran tapasztalt hiánya teszi nehézzé számomra az utazást. A jól konfigurált, aktív kerekesszék sokkal több, mint egy segédeszköz, inkább mechanikus testrész. Ugyanazzal a székkel megyek világgá, mint amit itthon is használok, ami jelen esetben egy tökéletesen hétköznapi Küschall Champion svájci szék. Speciális eszközt, kereket, másik széket nem viszek magammal, mert könnyen szeretek utazni: minden, amit nem használok rendszeresen, csak foglalja a helyet.
Kocsival, lóval, síléccel
- Az utazást, a külvilág és saját belső világom megismerését természetesen én sem úgy kezdtem, hogy gondoltam egyet és kerekesszékben „kiugrottam” három hónapra hátizsákkal stoppolni Etiópiába vagy hat hónapra – mint 2019-ben – egyedül egy terepjáróban Nyugat-Afrikába vagy, ahogy tavaly ősszel két hónapra Törökországba és Irakba. A lábam harminc éve nem működik, azóta kerekesszékkel, terepjáróval, lóval, öszvérrel, síléccel hódolok régi-új szenvedélyemnek, az utazásnak.
Az eddigi utazások során egy adott szisztémát követett.
- Annak rendje s módja szerint először bejártam Erdélyt és Magyarországot, aztán egyre nagyobb koncentrikus köröket leírva megismertem Európát, majd következett Ázsia, Észak- és Latin-Amerika egy nagy része. 2007-ben pedig elhitettem magammal, hogy ennyi tapasztalattal már Afrikában is boldogulhatok kerekesszékkel, így belevágtam. Elképzeltem magam előtt, meggyőztem magam, hogy sikerülhet, hogy nem ott fogok meghalni. A mindennapi kerekesszékes-autóstoppos afrikai valóság sokkal keményebbnek bizonyult a képzeletnél, így 2007 telén Mauritánia délkeleti csücskében, a Szahara kellős közepén, Néma városában, ahol a töredezett szélű aszfaltút a homokban folytatódott, ott az én utam is véget ért, hazajöttem. Összeszedtem a gondolataimat, vettem egy olcsó, tizenéves japán terepjárót, és rögvest visszamentem Nyugat-Afrikába. 2019 december végén, karácsony előtt értem haza tizedik, hosszabb afrikai utamról, de még oly keveset láttam, hogy muszáj visszamenni.
A kerekesszékes világjáró elárulta, ennek ellenére nem vezet bakancslistát.
- Amikor hónapokra elmegyek, mivel rengeteg időm van, főleg írok és fotózok. Nem a Nikon gombjának a megnyomása izgat, hanem, hogy eljussak addig a pontig, hogy kattinthassak, hogy odaérjek. Ha világgá mégy, az itthoni rohanásról le kell szokni. Többnyire azért megyek egyedül, ahogy sok más utazó is, mert ezt a nyüzsgő magányt nem lehet másokkal összeegyeztetni.
A világ felét már bejárta, már csak a másik fele van hátra.
- Ha nem most, hát majd a következő életemben. Útjaim minimális tervezéssel és maximális spontaneitással születnek, kevés gondolkodás és gyors döntés után utazok olyan térségekbe, országokba, ahol nemhogy az akadálymentesítés, de még az akadályozottság sem megoldott. Nincs kapcsolati tőkém, hálóm, de majd' minden utamon ismerkedek meg drága emberekkel, velük tartom a kapcsolatot – mondta Bendegúz, aki tavaly ősszel indult útnak legutóbb.
- Irakba tartva, a világ egyik legbiztonságosabb országából, Törökországból a Suzuki Jimny ablakából a Tigris folyó felett néztem át a legveszélyesebbe, Szíriába. A két véglet, a fehér és fekete, az élet és halál között fennálló status quot a kéken hömpölygő folyam mindkét oldalán számtalan egymásra épülő rétegben magasfeszültségű szögesdrót, biztonsági zóna, katonai felvonulási út és támaszpont, helyőrség biztosította. Fényképeztem is suttyomban, át is kukkereztem Szíriába, de az ember által emelt halálos akadályokon túl ugyanazt láttam, mint Törökországban: barátságos dimbes-dombos tájat, erdőt-mezőt, falvakat, embereket, mecsetet minarettel; életet, amelyet a nagypolitika és a történelmi korokon átívelő, túlélő és állandóan megújuló emberi hatalomvágy, vérszomj és kapzsiság tesz majdhogynem lehetetlenné. Ezen a vidéken, Irakban, Észak-Mezopotámiában a tartós béke, az egyszerű ember számára a generációkon át tartó létbizonyosság és tervezhető jövőkép mindössze ábránd. A következő utam? Ki tudja? Kelet vagy nyugat? Nekem mindegy, csak mehessek – zárta gondolatait az utazó, akinek 2002 és 2013 között Ázsiában, Afrikában és Dél-Amerikában szerzett élményeiről ’Bendegúz, a kerekesszékes világjáró’ címmel a miskolci Bíbor kiadó adott ki útinaplót.
