Emberemlékezet óta nem volt ekkora, és még az űrből is látszik – léptékek a viszontagság érzékeltetésére. Technicizált kozmoszunk felér egy káosszal, ha érthető méretűre kényszerülünk vágni egy-egy katasztrófát. Amikor a pusztítás felfoghatatlan, inkább továbbállunk, bóklászunk másfelé, nehogy orra bukjunk egy útba eső gyomban – ha még van. Az se baj, ha fejünk épp a homokba dugva – az legalább bizonyosan van. A felszíni vizek látképe, a kút mélysége, a patak porzó medre, a kukorica szikkadt mezeje pedig aggassza csak a műholdat, a fúrómunkást, az erdészt, a gazdát...
Számos ok, okozat és célzat közé fűzhetjük föl a rendkívüli szárazságot. Értékelhetjük súlyosbodó globális jelenségként, de egyszeri mikroklimatikus haváriaként is – széjjel kürtölhetjük újonnan magunkra öltött, környezettudatos életmódunkat, de cinikusan el is bagatellizálhatjuk az éghajlatváltozás kihívásait. Tudjuk jól, nem itt és nem most fogunk ezzel elszámolni, mert nincs energiánk és történelmi időnk hozzá. Momentán épp alapos kibúvót szolgáltat ehhez – úgy nagyjából – minden más. Különben is: a Kárpátok medencéjében csücsülünk, bármit és akárhányszor leöblíthetünk, ha valaha vízimportra szorulnánk, azzal az utolsó nemzetek közt volnánk.
Akár kárhoztathatnánk is XIX. századi folyószabályzóinkat, visszasírhatnánk régmúlt ártéri gazdálkodóinkat, elmélázhatnánk afelett, miként szennyeztük el talaj- és rétegvizeinket, hogy miért ivásra alkalmas vízzel tölt újra vécétartályunk. Múltba révedésre, fejtörésre, önvizsgálatra, lelkifurdalásra ezekben az időkben aligha tartunk igényt. Köszönjük, nem kérünk a lidércből, nálunk megfelelő a víz- és vérnyomás. Fájjon a feje annak, aki félsivatagra és sztyeppére építette országát!
Baltaként hasított belénk a felismerés nyár közepén: ez a tél akkor is keménynek ígérkezik, ha épp enyhének. A Szinva völgyében fentről alászálló, hűsítő szél fúj, amolyan nyugati – még. Ha rosszat sugall a fuvallat, egykettőre átvált közérzetünk, máris kétségbeesetten pásztázzuk a tájat, kényszer szülte tüzelőnket fürkésszük szerteszét. Levegőnk viszont nemcsak hidegebb, mindezzel szennyezettebb is nemsoká. Utóbbi hosszan marad is, ha fűrésszel készülünk elindítani a láncreakciót…
Alig valamivel a csaknem száz hektáron pusztító lángjait követően, a fent idézett napokban elsárgult, hulló faleveleivel riadózott a Bükk is. Segélykiáltásából kihallhattuk, az ősz nem csupán évszakváltással köszönthet rá – az extrém szárazság instant igázza le az erdő lombozatát. Katarzisnak lassú ez az égés, mindössze egy megsebzett áldozat, hibáztassuk, vágjuk ki hát – diktálja a fagyhalál rémképe.
Hogy sebet ejtsenek a tájon, tőlünk keletre tankokat vetnek be. Arrafelé marad a hit, hogy gabonájuk a vérből kisarjad majd. A földművelés, így a kultúra alapja is mindazonáltal a víz. A békés együttélés, a humánus egymással bánás garanciája. Átlagos vízfogyasztásról képzelegni egy életért és energiáért folytatott küzdelemben egyszerre horror és ábránd. Újabb frontot nyitni? Ugyan ki kívánhatna bármi effélét… Bár tavainkból a legsivárabb időkben is visszamarad némi láp és mocsár, ráadásul karsztvizeink és geotermikus tartalékaink sem kövülnek egyhamar – ez a mérőóra akkor is ketyeg már. Leolvasni jelenleg nem érünk rá, ennél fogva marad a testi-lelki nyomor mögé rejtőzött, észrevétlen elpárolgás.
