Van egy földszintes ház a Centrum Áruházzal átellenben, amely homlokzatán büszkén hirdeti az 1899-es alapításának dátumát. A Széchenyi utca 82. szám alatti épület mára a főutca két emelet nélküli házának egyike, bár méreteiben megbújik a nagyobb házak között, szégyenkeznie mégsem kell, hisz jelentős ipar- és művelődéstörténeti múlttal bír.
A történet egészen 1876. április 1-ig nyúlik vissza, ekkor adták ki a „Miskolc” című közlöny első számát, amely ipari, kereskedelmi és gazdasági hírekkel szolgálta az olvasókat. A lap Sártory István nyomdájában készült, amely ekkor még a Széchenyi utca 38. szám alatti, ún. Kraudy-házban működött. Érdekesség, hogy a Kraudy-házban 1830-ban Kölcsey Ferenc is megszállt, emlékét ma is tábla őrzi, amely minden évben helyszíne a Magyar Kultúra napi megemlékezéseknek. Sártory 1877-ben bekövetkezett halála után özvegye vitte tovább, egyben át a műhelyt a 82. szám alá. A korabeli reklámok szerint korszerű gyorssajtóval, új betűtípusokkal felszerelve dolgoztak, ám özvegy Sártory nem talált magának befektetőtársat, így vállalkozására 1889-ben végleg lakat került.
Országos hírű
A stafétát Stamberger Bernát vette át, aki könyv-, papír- és írószer-kereskedéséből Sártory hagyatékának felvásárlásával fejlesztett jelentős nyomdai vállalkozást. Hogy mindezen tevékenységekre helye legyen, 1899-ben engedélyt kért a Széchenyi utca 82. szám alatti telekre, ahol a következő évben már működött is műhelye. Azonban az eklektikus stílusban épült ház nem a korabeli trendeket követte, így nem felfelé, hanem lefelé terjeszkedett: a földszinten lakóhely és üzlet volt, míg a pincehelyiségekben nyomda és kötészet kapott helyet, utóbbiaknak pedig praktikusabb helyük volt alagsori fényviszonyok között, mint lett volna egy napfényes emeleten.
A szakmában Stamberger neve csakhamar országosan ismertté vált. Héber könyvek és rituális cikkek kiadásában úttörőnek számított, hirdetései az egész Monarchiában megjelentek, így a zsidó ünnepek előtt tömeges megrendelések érkeztek Miskolcra. Felső-Magyarország számos pénzintézete és vállalata is az ő nyomdájával készíttette részvényeit, okiratait. Halála után fia, László modernizálta a céget, amely egészen az 1940-es évek elejéig, fia haláláig működött.
Itt indult az Uránia
Stamberger Bernát 1913-ban bekövetkezett haláláig nem csak a fent említett modernizáció valósult meg, a szomszédos 84. számú épülettel összekapcsolódva, a meglévő funkciók mellett új szerepet is kapott a terület, ahol szeptember 20-i dátummal hirdették a város második mozgókép-színházának megnyitását:
„Már napok óta nagy és csillogó fényt árasztó transzparensek jelzik a Széchenyi utca alsó részében az Uránia mozgó-színház közeli megnyitását. Az új vállalat valóságos világvárosi jelleget és színt kölcsönöz városunknak. Az Uránia mozi minden tekintetben szórakoztató helye lesz ennek a városnak. A tulajdonos világhírű filmkölcsönző intézetekkel lépett összeköttetésbe, ami azt jelenti, hogy állandóan érdekes, szenzációs izgató képeket mutatnak be. […] Változatosan pompás műsor, nagyszerű detektív történetek, idegizgató és hangulatos drámák kerülnek bemutatóra.” – számolt be a nyitás előtt egy nappal a Miskolczi Estilap, a város új látványosságáról.
Hogy miként nézett ki a miskolci mozitörténet (h)őskorának számító filmszínház, arról szintén a korabeli sajtó tudósításai adnak képet:
„A Széchenyi utca felől ízléses, gyönyörűen dekorált üvegfestés között egy-egy ablak van hagyva, melyre minden nap gépezet segélyével vetítik a műsort. Bent az udvari rész üvegtetővel lesz befedve és üvegajtókkal elzárva úgy, hogy egy télen fűtött kellemes előcsarnok lesz az egész, ahol szünet közben a férfiközönség dohányozhatik is. A képeket Ballotini-féle gyöngyvászonra vetítik, melyen teljesen rezgésmentesen, legtisztábban láthatók a képek. Az Uránia villanyszínház igazi látványossága lesz Miskolcnak.”
A délután 4 órakor kezdődő megnyitó műsorán az Aranycsináló című „szenzációs tragédia”, a Jönnek a katonák című vígjáték és az Eclair-híradó szerepelt, melyben a nézők „szenzációs felvételeket láthattak a világ minden részéből”. Hiába a rivális – a Weidlich-palota alagsorában üzemelő – Apolló Filmszínház sajtóban tanúsított aknamunkája, az Uránia sikere olyannyira töretlen volt, hogy az 1920-as évek elején a befektető-tulajdonosok részéről komolyan felmerült az Uránia nagyszabású bővítése.
Rivalizálásból Béke
A több mint 500 férőhelyes mozi építésére végül nem adott engedélyt a város, mert az épület keskeny adottságai révén nem tudta biztosítani a tűzvédelmi szabályoknak megfelelő menekülési útvonalat, amelyet egy új Szinva-híd építésével oldottak volna meg a befektetők. Ennek ellenére a nagyszabású mozifejlesztés megvalósult, csak más helyen: 1925-től a Rákóczi utca 3. szám alatt átadott épületbe költözött át az Uránia Filmszínház, míg az Apolló a Weidlichből a Koronába tette át a székhelyét. A két, monopolhelyzetben lévő mozi rivalizálásának végül azok 1944-ben történő államosítása vetett véget, meghozva ezzel a Békét, amely néven egészen 2001-ig üzemelt a Rákóczi utcai épület, hogy aztán átadja a helyét a Művészetek Házának.
Ruha-, majd cipőbolt
A cikkünk alanyaként szereplő Széchenyi utca 82. számú ház sem maradt sokáig funkció nélkül: Az 1940-es évek végétől a Miskolci Ruházati Bolt Vállalat Alkalmi Áruk Boltja működött benne, majd a legendás Sajó Cipőbolt lelt itt otthonra. Sokáig a főutca egyik csúfsága volt, majd a védett épület portálját 2011-ben felújították, ekkor került fel az épület homlokzatára az 1899-es dátum is. Ma vegyeskereskedés működik benne, vásárlói aligha sejtik, hogy egykor Miskolc legmodernebb mozijának falai között járnak.
Nagy Attila