E nap egyben a magyar katolikus egyház egyik - Magyarország fővédőszentjének tiszteletére tartott – főünnepe. Szűkszavúan így fogalmaz a Wikipédia az ünnepről. Bár egy népszerű rockopera, az István a király évtizedes népszerűsége mellett is úton-útfélen hallható, sokan még ma sem tudják, mit is ünneplünk valójában augusztus 20-án. Szabó József diósgyőri plébánost kértük fel, ossza meg velünk ünnepi gondolatait.
1. Miért fordulhat az elő, hogy a nemzeti ünnepeinket többnyire csak egy szűk réteg érzi át, a többségnek lassan mindez egy szabadnappá, tűzijátékká, programokká silányul? Mi a baj a mai kor emberével?
A válaszomban elsősorban a lényeget szeretném megragadni és ennek fényében mindenki megvizsgálhatja, hogy mit jelent számára és hogyan éli meg az ünnepeket. Az ünnep szavunk az ómagyar innep, innap, idnep alakokból fejlődött ki. Az előtag az „id”, vagyis az „üdv szó, az utótag a „nap”. Az ünnep szó eredeti jelentése: „üdv-nap”, az üdvösség napja. Van, aki egyszerűen szent napnak nevezi. Az üdvösség vallási fogalom, ezért egyházi műszó volt eredetileg. Az üdvtörténet eseményeire való emlékezésből és annak közösségi megünnepléséből állt. Már a zsidó nép történetében fontos volt az ún. „memória”, az emlékezés. Amikor a család összeült, akkor felidézték, hogy mit tett a népükkel az Isten: kivezette őket az egyiptomi fogságból, szövetséget kötött velük, hazát ígért nekik, személyesen vezette őket. Az emlékezésből megérkeztek a jelenbe, hiszen az Isten minket is megszabadít, az Úr most is velünk van, velünk is hasonló csodák történnek, mint amikről őseink tettek tanúságot. Az Isten összeköti a múltat a jelent és a jövőt. Nem pusztán emlékezünk, hanem hálát adunk a múltért és a jelenben köztünk lévő Istenért, aki a jövőben elvezet minket az üdvösségre.
A keresztény ünnepeknél is nagyon fontos a megemlékezés. Mit tett értünk Jézus, aki megtestesült, akit keresztre feszítettek, de harmadnapra feltámadott. A szentmise kánonjában is gyönyörű ima formájában ott találhatjuk a megemlékezést. Jézus most, a jelenben is velünk van, az igével és az eucharisztiával táplál minket. A szentségekben gyógyít, táplál és megerősít minket. Ígéretek hordozói is vagyunk, hiszen Jézus már itt, a földön százszoros jutalmat ígér, a halálunk után pedig az örök életet. Ebből is látszik, hogy nem egyfajta szórakozásról vagy kikapcsolódásról van szó, hanem az életünk értelméről, a hitünkről és a végső sorsunkról, a mennyország öröméről. Ezek egzisztenciális kérdések, amik az identitásunkat is meghatározzák. Amikor ünneplünk, az Isten szemével szemléljük az életünket, felfedezzük a méltóságunkat, az életünk értelmét és célját. Kiemelkedünk a hétköznapok sivárságából, és újból felfedezzük azt a misztériumot, hogy az Úr szeret minket, „benne élünk, mozgunk és vagyunk”. Mindezt közösségben tesszük, közösségben ünneplünk.
2. Mit tehet az egyház, a társadalom azért, hogy a jelenkor embere is átérezze, jelentőséggel telivé tegye a nemzet nagy napját?
Az egyház lényegéhez tartozik, hogy evangelizáljon, hogy megismertesse és megszerettesse az emberekkel Jézus Krisztust. Ferenc pápa egy kilépő Egyházról beszél, ami a világ felé fordul, és az Istenről tesz tanúságot. A hitre való nevelés nem egyszerűen valamiféle jámborságot jelent, hanem stratégiai pont a valóság mélyebb megértéséhez és az életben maradáshoz. Az elpogányosodás veszélye fenyeget bennünket. Benedek pápa írja: „A pogány gyakorlatok azzal kecsegtetnek, hogy szabadságot adnak az embernek. Hatalmat, kielégülést kínálnak, és azt ígérik, hogy képesek leszünk élni a lét minden lehetőségével. Valójában azonban rettenetes rabszolgaságba taszítanak, és megfosztanak emberségünktől.” A világban lévő szellemi tendenciákat látva szinte halljuk a kísértő szavát: „megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten” (Ter 3,5). Az ember isteni erővel és hatalommal ruházza fel magát és gőgjében meg akarja határozni, hogy mi a jó és mi a rossz. Az egyház küldetése, hogy hirdesse az evangéliumot és hitet ébresszen. Ez sokszor ellenállásba ütközik, mert a tolerancia, mint legfőbb érték miatt sokan kirekesztőnek és károsnak tekintik Jézus Krisztus tanítását.
Benedek pápa a tolerancia diktatúrája kifejezéssel jellemzi az európai gondolkodást. Ferenc pápa sokszor beszél az ideológiai gyarmatosításról. A posztmodern szemlélet mindent relativizál, és a hagyományos értékeket fel akarja oldani. Az ezoterikus világkép teljesen meg akarja szüntetni a keresztény értékrendet. A kereszténység nem egy ideológiai irányzat, hanem az élő Istennel való kapcsolatot jelenti. Benedek pápa írja: „A hit elvesztése, az Isten-ember kapcsolat eltorzulása, az ember lényének céltévesztése, mígnem az ember végül a hazugsággal jegyzi el magát.” Ebben a szellemi zűrzavarban kell határozott tanítást adni Jézus Krisztusról, „aki az út, az igazság és az élet” (Jn 14,6). Benne van a mi üdvösségünk. Ő azért halt meg és támadt fel, hogy örök életünk legyen, és azt akarja, hogy minden ember eljusson az üdvösségre. Így érthetjük meg Szent István királyunk művét is, aki Magyarországnak nemcsak királya, hanem apostola is volt. Bevezette nemzetünket a keresztény Európába. A keresztény hit terjesztésével nemcsak az istentisztelet, hanem a művészetek, a tudomány, a gazdaság és a földművelés is virágzásnak indult. A pápától kapott előjogra támaszkodva birodalmának szilárd egyházi szervezetet adott: országát tíz püspökségre osztotta, köztük két érsekséget alapított Esztergomban és Kalocsán. Szerzetes papokat hívott Bajorországból, Csehországból, Olaszországból – bencéseket, Dél-Magyarországra pedig a görög bazilita rend férfi és női tagjait. Szent Márton hegyén (Pannonhalmán) apátságot alapított. Sok monostort létesített, amelyekben virágzott az istentisztelet és a hithirdető munka. István elrendelte a vasárnap megszentelését és minden tíz falu számára templom építését.
3. Mi a napjainknak szóló üzenete István királyunknak?
Szent István királyunk hitét és Istenben való bizalmát szeretném első helyre tenni. Felismerte, hogy Istenben hinni, a parancsai szerint élni nem pusztán egy politikai eszköz, hanem a népünk földi és örök életének a záloga. Jézus Krisztus mondja: „Aki bennem marad, és én őbenne, az bő termést hoz, mert nélkülem semmit sem tehettek” (Jn 15,5). A hite abban is megnyilvánult, hogy a lehetetlennek látszó helyzetekben tudott az Istenre hagyatkozni. Szent István király elveszítette a gyermekeit, és úgy nézett ki, hogy abból a műből, amit ő elkezdett, nem lesz semmi. Megtapasztalta a saját tehetetlenségét, hogy kiszolgáltatott, hogy szükséget szenved. Ebben az állapotában halála előtt felajánlotta az országot Máriának. Máriának ezt mondta az angyal: „Istennek semmi sem lehetetlen” (Lk 1,37). Megtapasztalta ezt Mária, és megtapasztaltuk mi is, mert 1000 éve minden viszontagság ellenére élünk és ünneplünk. Az is fontos tanulság, hogy egy ember, aki átadta magát az Istennek, milyen áldássá tud válni a nemzete számára. A legfontosabb üzenet, amikor államalapító szent királyunkat ünnepeljük, hogy a mai világban, minket is az életszentségre hív az Isten. A mi emberségünknek, bölcsességünknek, a közösségben megélt önzetlen szeretetünknek, a mi lelkiségünknek társadalmat átformáló erővé kell válnia.
