1893-ban alakult meg a Vasgyárban a Jószerencse Dal- és Önképzőkör.
– így kezdte a Bartók Béla Művelődési Ház történetét Ágotai József, a házat működtető Bartók Béla Művelődési Ház Egyesület elnöke, aki a Vasas Szakszervezet elnökeként is megtalálható a neten.
– Először ez egy férfikar volt, majd később nőkkel együtt alakult egy vegyes kar is. Az önképzőkör következőleg egy színjátszó csoportot hozott létre. Rövidebb kis színházi előadásokat, poénos, párperces szöveges bemutatókat tartottak. Főleg azt követően történt ez, hogy 1896-ban megépült a gyár munkásétterme. Ez nem itt volt, hanem ott, ahol most a vasgyári vendégház van, a csokigyárhoz közeli nagy téren. Mi csak úgy hívtuk, hogy lovarda, mert egy óriási, főleg fa szerkezetű, emeletes karzattal ellátott épület volt. Pont olyan volt, mint egy lovarda, csak ebben középen mozgatható asztalok és székek voltak, amiket elpakolva a nagy üres területen bálokat, farsangi mulatságokat és mindenféle rendezvényt tudtak tartani – mesélte, hozzátéve, eredeti funkciója az volt, hogy a gyári dolgozók családtagjai, elsősorban az asszonyok ide hozták ki az ebédet. Megterítettek a férjüknek, a rokonságnak, így a gyerekeknek is, és közösen meg tudtak ebédelni.
Kinőtték a lovardát
Az önképzőkör csoportjainak első költözése tehát a munkásétterembe, vagyis a lovardába volt.
– Ugyanebben az évben, 1896-ban azt gondolták az emberek, hogy létre kellene hozni egy könyvtárat. Ez úgy indult el, hogy a korábban vásárolt egy- vagy kétkrajcáros könyveket, amelyeket a dolgozók vagy családtagjaik megvettek és elolvastak, önként felajánlották a könyvtárnak. Ezeket szépen leltárba vették, lajstromozták, és bizonyos összegekért olvasásra ki lehetett vinni azzal, hogy visszahozzák őket. A mai napig megvannak azok a kis biléták, amelyek minden könyvben egy kis füzetecske vagy papírkarton formájában benne voltak. Ezek tartalmazták a könyvtári sorszámot, a könyv adatait, és azt is, hogy névre szólóan ki vitte ki az adott könyvet, hogy mindig tudják, kinél van – magyarázta Ágotai József, hozzátéve: majd további önképző szervezetek kezdtek el megalakulni, például festészet és fotózás.
A Jószerencse Dal- és Önképzőkör tehát elég szépen működött.
– Nem telt bele harminc év sem, körülbelül huszonöt, amikor azt látták, hogy a munkásétterem kulturális tevékenység szempontjából kinőtte önmagát. Alkalmatlan lett a további befogadásokra és tevékenységekre. Az akkori gyárvezetés úgy döntött, hogy építeni kell egy rendes kulturális művelődési házat, téglából és kőből – nyilatkozta.
A munkások pénzén épült meg
Elkészítették a művelődési ház előzetes terveit, majd összeszámolták, hogy milyen anyagok kellenek hozzá.
– 1932-ben kezdtek el téglajegyet árulni. Ez azt jelentette, hogy a dolgozók vették meg (ma úgy mondanánk: virtuálisan – szerk.) az égetett, vörös, hagyományos méretű, körülbelül 20x10x5 centiméteres, gyári téglákat, amiknek a vezetés előzetesen kitalálta, hogy mennyi az ára. Befizették az összeget egy, öt vagy húsz tégla árára, tehát a saját pénzükből támogatták az építkezést, ami emiatt sem ment gyorsan. Az épület az alappal együtt mindösszesen háromféle anyagot tartalmaz: betont, követ és téglát, egyes helyeken akár a fél méter vastagságot is elérik a falak, és akkoriban még nem voltak a mai nagy téglablokkok. Végül négy év múlva, 1936-ra a számítások azt mutatták, hogy a dolgozók elegendő téglajegyet, ezáltal téglát vásároltak össze. Akkor úgy gondolták, hogy nekikezdenek. Kinézték a helyet, megvásárolták a jelenlegi területet, és elkezdték a művelődési ház építését – mondta.
Az épület elülső részét mint művelődési házat tehát 1940-ben adták át. Ez lett a vas- és fémmunkások kulturális otthona.
Az idők során változtak a belső terek
Már akkor úgy tervezték, hogy legyen egy emeletes rész is, ami ma a könyvtár, de először klubszobaként működött. – Vannak erről régi fotók is. Az egybefüggő emeleti szinten a későbbi évtizedekben volt televízió, rádió, lemezjátszó, sakk-, kártya- és rexasztal is. Egyik oldalán söntést, italkimérőt is kialakítottak, hogy a művelődési házat használók tudjanak vásárolni sört, pálinkát, kávét vagy egyebet – mondta.
Ágotai József elmondta, a mostani könyvtár első része korábban karzat volt, ami a színházteremhez tartozott. – Ez körülbelül egy méter mélyen nyúlt be, lépcsős páholyszerű kialakítással, és onnan lehetett nézni az előadásokat, rendezvényeket. Valamikor a hetvenes évek második felében ezt a kinyúló betonkarzatot lebontották, mert valaki akkor úgy gondolta, hogy ez baleset- és életveszélyes. Annyira volt omlásveszélyes, hogy három héten keresztül próbálták szétverni a betont, és alig bírták lebontani. Végül lefalazták. A bontás nem használt a színházterem akusztikájának, mert visszhangzik, főleg próba közben, amikor nincs közönség – mondta, majd hozzátette, a teremben körülbelül négyszáz székkel lehetett leültetni a közönséget.
