„Uramnak, az Úrnak lelke nyugszik rajtam, mert felkent engem az Úr. Elküldött, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek, bekötözzem a megtört szíveket, szabadulást hirdessek a foglyoknak, és szabadon bocsátást a megkötözötteknek. Hirdetem az Úr kegyelmének esztendejét.” (Ézsaiás 61, 1-2)
Sokan azt gondolják, hogy a karácsonyhoz az öröm, a szeretet, a családi harmónia tartozik. Ugyanakkor vannak, akik rettegnek, ha a karácsonyra gondolnak, mert olyan élethelyzetben vergődnek, olyan nehézségeket hordoznak, amelyekből kitekintve még súlyosabbnak és kilátástalanabbnak ítélik meg saját sorsukat. Pedig az a nap, amikor Isten testet öltött, és Jézus Krisztus egy jászolszalmán pihenő csecsemőként megérkezett, éppen azért történt, mert látta ezeket a kilátástalan és kétségek között vergődő szíveket. Látta az embert, aki kiszolgáltatott, törékeny és sokszor reménytelen.
Sok évvel ezelőtt egy fazekas ismerősöm műhelyében jártam. Szerettem meglátogatni, beszélgetni vele életről, munkáról, nézni, ahogyan a keze alatt formálódik az agyag. Felfigyeltem rá, hogy van a műhelye sarkában egy polc, ami tele van sérült cserepekkel és egy alkalommal megkérdeztem: miért tartja meg őket? Láthatta a meglepődést, ami kiült az arcomra, és mesélni kezdett. Mesélni az életről, ami olyan sokszor megsebezte, a törésekről, amik megpróbálták, azokról az emberekről, akik félredobták, leértékelték. De azokról is, akik meglátták benne a valódi tartalmat, azt, amivel megajándékozta azokat, akik elfogadták máz nélküli szeretetét. Megértettem, hogy a mester számára ezek a repedezett cserepek nem tévedést jelentenek, hanem azt, hogy mind az övé. Törötten, sérülten is értékesek számára. Ott, azon a polcon, ahová helyezi őket, otthonra lelnek.
Adventi, karácsonyi nagy készülődésünk közepette vajon merünk-e arra a polcra nézni, ahol nem a tökéleteseké a hely, a felhőtlenül ünneplőké (akik talán csak a felszínen fényesek), hanem ahol a megtört szívek, a sebzett lelkek sorakoznak. Azok, akik sírnak és vigasztalásra várnak, azok, akik magányosak és várnak valakire, azok, akiknél éppen kialvóban van minden fényesség, azok, akikhez el kell jutni a legnagyobb örömüzenetnek, hogy az Isten értük küldte le egyszülött Fiát. Az evangélium azok felé hangzik igazi örömhírként, akik rászorulnak arra a kegyelemre, ami arra a polcra helyez, ahová a legdrágábbat, az övéit helyezi a Mester. Az Isten testté léte, az incarnatio átértékeli és felértékeli az emberi életet. Kijavítja a hibákat, bearanyozza a repedéseket, felemel, és új értelmet ad mindennek. Ezért lehet másképpen látni magunkat, és másképpen látni a hozzánk érkező Istent. William Blake A mások bánata című versében ezt így fogalmazza meg:
„S ne hidd, míg száll sóhajod,
Hogy Teremtőd nincsen ott,
És ne hidd, ha könnyezel,
Hogy Teremtőd nincs közel.
Belénk oltja örömét:
Hogy bajunk ő zúzza szét,
És míg meg nem enyhülünk,
Mellénk ül és sír velünk.”
Kívánom és kérem, hogy a hozzánk érkező Szabadító Isten bekötözze a megtört szíveket, meggyógyítsa a megsebzett lelkeket, és fényével átjárja, megszentelje ünnepünket.
