Matyónak a Miskolctól 40 km-re nyugatra, a Bükk-vidék és az Alföld találkozásánál fekvő Mezőkövesd lakosságát nevezzük. A korábbi kutatások és elsősorban az ott élők vélekedése alapján Tard és Szentistván települések lakóit is matyónak mondták, bár viseletükben, hímzésükben mindhárom eltér egymástól. A matyónak nevezett települések közül mindig Mezőkövesd mezővárosa volt a vezető közösség, onnan diktálták a divatot.
A matyó népművészet, benne a hímzés, a tojásfestés és a viselet 2012-ben került fel az UNESCO szellemi örökség reprezentatív listájára. A 19-20. század fordulóján a különleges gótikus vonalú mezőkövesdi női viselet már a legismertebb paraszti öltözékek közé tartozott. Az Alföld-szerte híres mondás: “hadd korogjon csak ragyogjon”, őrájuk illett a legjobban. Akármilyen szegény volt a matyó, de néhány öltözet cifra ruhájának és a derékig érő hímzett ködmönnek meg kellett lenni, még ha megkoplalta is.
Ma már kevés helyen járnak a fiúk házról-házra locsolkodni, a lányok sem festenek piros tojást otthon. A mezőkövesdiek pipiccsel, vagyis madárka alakú kaláccsal kínálták a locsolkodni érkező legényeket, és a tojásfestés és ajándékozás hagyománya is jellemző arrafelé. Ez a vicces nevű sütemény kelt tésztából készül. A mezőkövesdiek a kádárkorszakban is vallásos, templomba járó emberek voltak. A locsolkodás kötelező éves esemény volt.
A matyó hagyományokon túl megismerkedhettek a látogatók a Diósgyőri várral, az érdeklődők maguk is belecsöppenhettek a középkori mindennapokba. Az egyes termekben korabeli szereplők meséltek érdekes, izgalmas történeteket.
Az ünnephez kapcsolódóan volt még tojásfestés, nyuszisimogatás, táncház, valamint megismerhették az érdeklődők a rég elfeledett népi játékokat és mesterségeket, például a fazekas, a kovács, a kosárfonó, a bőrműves és a mézeskalácsos munkáját.
