Pontosan milyen szabályok szerint van lehetőségük Magyarországon a nemzetbiztonsági szerveknek lehallgatni valakit, illetve titokban hozzáférni a telefonján tárolt adatokhoz? – ezt kérdezik a szakemberhez forduló újságírók azóta, hogy kirobbant a Pegasus-botrány, azaz kiderült, hogy újságírókat és más közszereplőket figyeltek meg egy kémszoftver segítségével. A választ egy, a 444.hu-n megjelent blog-bejegyzésben fejti ki Szabó Máté Dániel.
– Magyarországon épp az a legnagyobb baj a nemzetbiztonsági célú megfigyeléssel, hogy nem vonatkoznak rá pontos szabályok. Nem véletlenül mondta azt néhány éve a belügyminiszter az Országgyűlés Nemzetbiztonsági bizottságának ülésén, hogy Magyarországon egyetlen ember sincs, akit törvényes körülmények között ne lehetne megfigyelni, lehallgatni. Pintér Sándor igazat mondott, valóban olyanok a törvényeink, hogy azok alapján bárki törvényesen lehallgatható. Ettől azonban még nem lesz a polgárok titkos megfigyelése jogszerű – hangsúlyozza a TASZ szakmai igazgatója.
Azt írja, hogy „a magyar jogrendszer sajátossága, hogy a jogsértő titkos megfigyelés is történhet teljesen törvényesen”. A nemzetbiztonsági célú titkos megfigyelés magyar szabályaival legalább három nagyon komoly probléma van. Először, a titkos megfigyelés törvényi feltételei rendkívül elnagyoltak. Másodszor, a titkos megfigyelést egy olyan személy engedélyezi, akitől nem várható objektív, a megfigyeléssel ellentétes érdekeket is megfelelően érvényesítő döntés. Harmadszor pedig Magyarországon nincs hatékony jogorvoslat a jogellenes megfigyeléssel szemben.
Magyarországon nemzetbiztonsági céllal a szolgálatok akkor végezhetnek titkos információszerzést, ha a feladataik ellátásához szükséges adatok más módon nem szerezhetők meg. A titkos megfigyelés tartalmi feltételei mindössze ennyiek. A nemzetbiztonsági szolgálatok feladatait pedig nagyon tágan határozza meg a törvény, amely nem tartalmaz további tartalmi korlátot. Nincsenek olyan szabályok, amelyek szerint meg kellene vizsgálni, hogy a megfigyelés megtörténte vagy elmaradása járna-e nagyobb veszéllyel, ahogy olyanok sem, amelyek szerint bizonyos hivatások képviselőit (például újságírókat) csak szigorúbb feltételek fennállása esetén lehetne megfigyelni.
De ha léteznének is ilyen szabályok, azokat a magyar törvény szerint egy olyan személynek – az igazságügyi miniszternek – kellene alkalmaznia, akitől nem várható el, hogy ezt független, külső döntéshozóként tegye. Vagyis nemcsak a tartalmi, hanem a hatásköri-eljárási feltételei is hiányoznak annak, hogy a nemzetbiztonsági célú titkos megfigyelés jogállami keretek között maradjon.
Szabó Máté Dániel leírja, hogy be is perelték a magyar államot, hogy ennek a megoldásnak a jogellenességét egy bírósági döntés is kimondja. Az Emberi Jogok Európai Bírósága 2016-ban megállapította, hogy a titkos információszerzést miniszteri engedélyezéshez kötő rendszer megsérti az Emberi Jogok Európai Egyezményét. Azóta tehát biztosan tudható – állapítja meg a szakmai igazgató –, hogy a magyar törvényt meg kell változtatni, ez azonban nem történt meg.
– A magyar állam azóta fenntartja a jogsértő állapotot. Ha ez még mind nem volna elég, Magyarországon arra sincs megfelelő eljárás, hogy ha a megfigyelés véget ért – akár elérte az eredményét, akár kiderült, hogy felesleges volt –, az érintett polgárokat megfelelően tájékoztassák arról, hogy őket megfigyelték, és milyen adatokat gyűjtöttek róluk. Így jogorvoslattal sem tudnak élni a megfigyelés miatt.
Ha valaki úgy érzi, hogy a szolgálatok visszaéltek a hatalmukkal, akkor az azt felügyelő miniszterhez fordulhat panaszával, aki rendszerint azt válaszolja, hogy „Az Ön esetében jogellenes információgyűjtés nem történt”. Ebből a válaszból az persze nem derül ki, hogy egyáltalán nem történt, vagy történt, de a miniszter szerint az törvényes volt. Ha ezzel a válasszal az érintett nem elégedett, akkor a Nemzetbiztonsági bizottság vizsgálatát kérheti, ahol parlamenti képviselők értelemszerűen politikai alapon hoznak döntést arról, hogy indítanak-e ilyen vizsgálatot, vagy sem.
– A vasárnap nyilvánosságra került esetek mindenképpen felvetik a magyar állam felelősségének kérdését. Ha a megfigyelések a magyar állam szerveinek megbízása alapján történtek, akkor vizsgálandó, hogy a titkos megfigyelés eszközét visszaélésszerűen alkalmazták-e, egy olyan jogszabályi környezetben, amely nem különösebben szorítja jogállami korlátok közé ezt a tevékenységet. Ha viszont nem az állami szervek állnak a megfigyelés mögött, akkor azt a kérdést kell feltenni, hogy a magyar állam miért nem védi meg a polgárait attól, hogy jogellenesen megfigyeljék őket. Ahhoz, hogy ezekre a kérdésekre megnyugtató válaszokat kaphassunk, egy jól funkcionáló jogállami intézményrendszerre volna szükség. Pont arra, amit az elmúlt évtizedben lebontottak.
