Március 15-én az 1848–49-es forradalom és szabadságharc kezdetére emlékezünk, amely a magyar történelem egyik meghatározó eseménye és nemzeti identitásunk fontos alapköve. A mozgalom az európai nemzeti forradalmak része volt, ezek közül az egyetlen, amely hosszabb ideig sikeres fegyveres ellenállást is fel tudott mutatni. A pesti forradalom eseményei közismertek, arról azonban kevesebb szó esik, mi történt ezekben az időkben Miskolcon és környékén, így érdemes azokat felidézni.
A felvilágosult város
A 19. században a város gyors fejlődésnek indult. A felvilágosodás és a reformeszmék terjedésének kiváló táptalajt biztosított a nagyszámú köznemesség és polgárság. Miskolcon ekkor nyitott meg az ország első kőszínháza, elkezdte működését az első nyomda, ahol napilapot adtak ki, valamint pezsgő gazdasági és közösségi élet bontakozott ki.
A fejlődést ugyanakkor csapások is kísérték: 1831-ben kolerajárvány, 1843-ban tűzvész, 1845-ben pedig árvíz sújtotta a várost.
Felső-Magyarország székvárosa
Az 1848–49-es szabadságharc idején Miskolc Felső-Magyarország egyik fontos központjává vált, ahonnan a hadsereg ellátását és a hadműveletek szervezését is irányították. A polgári közigazgatás irányítói, kormánybiztosok, a katonákat vezénylő tisztek és tábornokok nagy számban fordultak meg a városban.
Amire szükség is volt, hiszen a város 1848-1849 fordulóján került közvetlenül fronthelyzetbe. 1848 decemberében a Mészáros Lázár vezette magyar sereg súlyos vereséget szenvedett Kassa mellett, így északról megnyílt az út az osztrákok számára Miskolc és Debrecen felé. Ekkor tette át székhelyét ide a régió szülötte, Szemere Bertalan, Magyarország kormánybiztosa, aki Diósgyőrben szuronygyárat létesített. Szemere innen irányította a Felvidék biztosítására létrehozott felső-tiszai hadtestet, és teremtette meg a dicsőséges tavaszi hadjárat gazdasági hátterét. Mészáros lemondása után a felső-tiszai hadtest vezetését Klapka Györgyre bízták.
Találkozópont
A város 1849. január 25. és február 5. között került először császári megszállás alá, majd az annak visszafoglalása utáni időszak a nagy ellentmondások, nézeteltérések és a „találkozások” időszaka: február 21–23. között egy időben tartózkodott Miskolcon Görgey, Klapka, Kmety és több későbbi honvédtábornok.
Miskolcról és környékéről vonultak tehát a honvéd csapatok a kápolnai, majd a mezőkövesdi csatába. A következmény: a magyarok a tiszafüredi főhadiszállás irányába kitértek, és így szabaddá vált az út az osztrákok számára, akik másodszor is ellenállás nélkül vonulhattak be a városba. A második császári megszállást Görgey Artúr honvédtábornok bevonulása számolta fel, ismét visszatért Szemere is a városba, hogy innen szervezze meg a nemzetőri védsereget, mely kilenc vármegye védelmét szolgálta. Ennek köszönhetően Miskolc néhány hétre kikerült a hadizónából. Április végén a vármegye bizottmányi ülésén kihirdették a Függetlenségi Nyilatkozatot, ami a Habsburg-háztól történő elszakadást jelentette, majd május 2-ától a miskolci kötődésű Szemere Bertalan lett az ország miniszterelnöke.
A bukás
1849 júniusában Paszkevics kétszázezres orosz serege lépte át a határt Dukla térségében, aki az Eperjes–Kassa–Miskolc útvonalon nyomult előre. A hatalmas túlerő miatt Wysoczki csapatai folyamatos hátrálásra kényszerültek, így az orosz sereg nagyobb ellenállás nélkül vette be a várost. Tetézte a gondokat, hogy a Miskolc környékén június 29. és július 7. között táborozó orosz hadtest egy súlyos kolerajárványt is magával hozott. Ezt követően az orosz fősereg továbbvonult, de továbbra is Miskolcon állomásozott egy orosz–osztrák helyőrség, majd ismét Görgey érkezett a város felszabadítására, ismét sikeresen.
A magyar és az orosz hadvezetés sem látta pontosan az ellenfél erejét, Görgey például abban a hitben vállalt csatát, hogy a főerőkkel ütközik. Így került sor Vatta–Harsány–Bükkaranyos térségében, majd Zsolcán is összecsapásra. A zsolcai csata után szinte az egész falu leégett, ám Gózon Lajos katonái ettől függetlenül súlyos veszteségeket okoztak az orosz tüzérségnek.
Ezt követően az oroszok Miskolcra vonultak vissza, Görgeyék pedig Tokajba, így került a város másodszorra is orosz kéz alá 1849. július 24-én, az akkori történetírók szavaival: „ez azon nevezetes nap, melyen utoljára láttuk a magyar sereget”.
A megszállás szeptember 2-ig tartott. Az Aradra menekülő kormánytagok augusztus 11-én Palóczy László korelnök vezetésével megtartották utolsó ülésüket. Ekkor az elnök bejelentette Kossuth lemondását és Görgey kinevezését, majd a magyar országgyűlést „bizonytalan időre” felfüggesztette. Végül augusztus 13-án Világosnál a megmaradt magyar haderők mintegy másfél évnyi harc után végleg letették a fegyvert, melynek híre négy nappal később jutott el Miskolcra, ahol már osztrák ellenőrzés alatt kezdődött el a helyi közigazgatás újjászervezése.
Érdekesség, hogy 1849. október 6-án a város jegyzőkönyve a következőt rögzítette:
A haza több városaiban tartott ünnepély itt sem maradt el, mely alkalommal ebéd, tánc, kivilágítás rendeltetett, de a tánczvigalomban egy-két nő volt jelen.
A város lakói ekkor még nem tudhatták, hogy ugyanazon a napon Aradon kivégezték a szabadságharc tizenhárom honvédtábornokát, így a „megünnepelt” esemény valójában Haynau bosszújának része volt.
Hogy milyen szerepet játszott Miskolc a szabadságharcban, azt országos perspektívából nehéz megítélni. Az azonban bizonyos, hogy fontos katonai és politikai döntések színtere volt, egyben számos vezető személyiség kötődött a városhoz vagy a térséghez.
Emlékezzünk tehát mindazokra, akik harcoltak és életüket adták az ország, benne Miskolc jövőjéért. Nem véletlenül fogalmazott így megyénk szülötte, Kossuth Lajos:
A haza örök, s nemcsak az iránt tartozunk felelősséggel, amely van, hanem az iránt is, amely lehet, s lesz.
(Kossuth Lajos)
