Ahogyan arról beszámoltunk, a városnapi ünnepség délelőtt koszorúzással kezdődött Miskolc korábbi polgármestereinek síremlékeinél, majd az Avas kilátónál vonták fel a nemzeti színű lobogót és Miskolc zászlaját.

A hagyományoknak megfelelően a polgármester is köszöntötte Miskolc közösségét, ezt azonban a járvány miatt már második éve nem a megszokott helyszínen, a Szent István téren tette, hanem a Miskolc Televízió ünnepi műsorfolyamában, valamint itt, a minap.hu-n.

Veres Pál polgármester ünnepi köszöntője: 
Acélváros, a nyitott kapuk városa, „a várad, az életed”, „ahol tudod, hogy jó helyen vagy” – mindegy, hogy hogyan nevezik, hogy hogyan nevezzük: Miskolc az otthonunk, Miskolc a mi nagy, közös családunk.
És persze néha veszekszünk egymással, „ahogy egy családban ez már csak lenni szokott, de mindig kibékülünk. Néha megbántjuk egymást, de bocsánatot kérünk és megbocsátunk. És olykor együtt örülünk, ha valamelyik családtagunk valamilyen sikert ér el, vagy ha mi, együtt, közösen valamilyen sikert érünk el. Mert egy családban ez így szokás.
És egy családban az is szokás, hogy odafigyelünk egymásra, hogy meghallgatjuk egymást, és hogy egymásra mindig számíthatunk. Egymásra számíthatunk igazán. És ez egy páratlanul erős kötelék, egy szoros, és eltéphetetlen kapocs közöttünk. Köztünk, miskolciak között.
- Ezt érezzük, amikor leszállunk a vonatról a Tiszain, amikor befut a busz a Búza térre, amikor a kocsi elsuhan a várostábla mellett a 26-osról, a 3-asról, vagy a Bükk felől, a hegyek öleléséből behajtva a házak közé.
Azt érezzük, hogy hazaértünk. És hogy jó hazaérni. Haza, a mi nagy és összetartó családunkhoz.
És ez a család ma ünnepel. Együtt, testben és lélekben. Olyan ez, mint egy születésnap, amikor már előre izgulunk, és titokban találgatjuk, vajon ki köszönt majd fel, és vajon ki felejti el, hogy ez a nap milyen fontos – legalábbis nekünk, a mi családunknak.
Miskolcinak lenni… vajon mit is jelent? Azt, hogy a vér itt nem vörös, hanem piros-fehér? Hogy mi kapucni helyett süsüt húzunk a fejünkre, ha esik az eső? Hogy talicska helyett furikot mondunk, egres helyett büszkét, és imádjuk a kenyér dumóját?
Miskolcinak lenni… Sors? Döntés? Választás?
Én azt hiszem, szerencse.
Tudják, az íreknek van egy amolyan szólás-mondás-féleségük, amit valahogy így lehetne lefordítani: „Ha elég szerencsés vagy ahhoz, hogy ír lehess, akkor ÉPP ELÉG szerencsés vagy.”
Én úgy érzem, épp elég szerencsés vagyok, hiszen miskolci lehetek. Része egy nagy, összetartó családnak. Az Önök családjának, a Mi közös családunknak. És ez olyan szerencse, amiért hálás vagyok életem minden egyes napján.
Boldog ünnepet Miskolc, boldog ünnepet Miskolciak!