Én megtettem, amikor ázsiai kirándulásaim egyik ékköveként eljutottam Japánba. Egyedi kultúra, emberek és hozzáállás, ami annyira távol áll sok európai mentalitásától, mint marhapörkölt az indiai konyhától.

Szóval Japán festői hegyvidékei között, zöldellő fennsíkjain turistáskodtam, csodálva az utánozhatatlan klímában lubickoló természeti csodákat, miközben néhány napra vendégeskedhettem egy tradicionális japán háznál, több, mint ezer méterrel a tengerszint fölött.  Óriási élmény volt egy valódi japán házban, hagyomány őrző japán családnál tölteni néhány napot. Megtapasztaltam vendégszeretetüket, szigorú szabályok és tradíciók szerinti életüket, megismerhettem szokásaikat. Például azt, hogy mennyire komolyan veszik, hogy a házigazda mindenki más kiszolgálását követően tölthet, szedhet magának italt, ételt, ugyanúgy, ahogy a vendégnek is tisztelnie kell vendéglátóját, ezért minden nap kedveskedtem nekik valami aprósággal. A 4-es szám náluk a halál jele, ezért ildomos elkerülni, valamint, hogy háznál szinte kötelező papucsra váltani, hogy elkerüljék a tisztátalanságot.

A japánok azonban szigorú kinézetük és beszédük ellenére tudnak ám humorosak is lenni, meg is vicceltek egyik közösen elköltött vacsoránk alkalmával. Miután megtudták, hogy Miskolcról, Magyarországról való vagyok, elkészítettek nekem egy gulyást, bizonyítva, hogy ők is tudnak olyat készíteni, ami emlékeztet a hazámra. Meg is leptek vele és én farkaséhesen és nagy reményekkel nekiálltam a sűrű levesnek, mivel ekkorra már hetek óta nem éreztem magyar ízeket. Ám valami nem stimmelt. Nem találtam húst a levesben, akárhogy is kerestem. Vendéglátóim ekkorra már majd megpukkadtak a nevetéstől, ugyanis ők a hamis gulyás receptjét találták meg a neten és azt tették elém. Azért így is sikerült eltalálni az ízeket, úgyhogy nem maradtam éhen.

De azért nem maradtam adósuk. Búcsú estémen azt kértem, hadd lepjem meg őket valami igazán különleges palacsinta csodával, aminek még köze is van országukhoz, kultúrájukhoz. Készítettem hát nekik egy hatalmas adagnyi sushi palacsintát, amit már tálaláskor csorgó nyállal gusztálgattak, majd mikor eléjük raktam, alig várták, hogy nekiessenek hagyományos ízeiknek, megtalálják az ötödik alapízt, amit ők umaminak neveznek és a legjobban a rizsben tartósított hal hozza elő. Látnotok kellett volna az arcokat, amikor rájöttek, hogy ez egy kissé más, mint az ő tradicionális ételük. Először fura ábrázattal forgatták a falatnyi kakaós palacsintába tekert tejberizst gyümölcsdarabokkal, majd mikor rájöttek a trükkre hatalmasat nevettek és elismerő csettingetésekkel és fejbiccentések közepette elpusztították az összes Sushi palacsintámat. Óriási siker lett, ki is követelték tőlem a receptet.

Néhány hónappal hazatérésemet követően egy japán délutánon volt szerencsém részt venni Budapest egyik bevásárló utcáján, ahol az egyik standnál megpillantottam a Suhsi palacsintámat. Kérdeztem az ott tüsténkedő japán hölgyeket a recept eredetéről, mire csak annyit válaszoltak, hogy Japánban élő távoli rokonaiktól kapták meg a titkos receptet, amit egy vidám utazó adott át nekik, a neve Patrik Hamis Sushija. Az idegenről annyit tudott elmondani, hogy magyar volt és óriási vörös üstöke volt és narancs nadrágot viselt. Ekkor nézett fel én pedig mosolyogva mutatkoztam be neki, amitől majdnem az összes palacsinta különlegesség megtanult repülni ...