Sosem gondoltam, nem is vágytam rá, hogy egyszer majd magam is szabok- varrok, és tempósan hajtom az öreg Singer masinát. Az viszont kedvemre volt, igencsak szórakoztatott, hogy a mester és a segédek naphosszat élcelődtek egymással. Sosem láttam őket civódni vagy perlekedni, engem pedig bármikor barátságosan fogadtak. Kapóra jött nekik a suta szorgalmam. Sitty-sutty megszabadítottam a próbababákon feszítő, cérna fecnikkel teli zakókat. Meg ugye addig is egymást kímélve heccelhették a kicsi vendégmunkást.

Ismerték a konkurenciát, a velünk társbérletben, az emeleten lakó másik mestert, Britz Aladárt, aki csak hébe-hóba vállalt egy- egy nadrágfelhajtást vagy gombvarrást. Őt egyszerűen csak kocaszabónak titulálták, de igazából rá is szolgált erre, hiszen a saját pantallójának a szárát sem tudta egy szintbe hozni. Nem is volt köztük semmilyen versengés, az úri megrendelők Tamás Andorhoz mentek, míg Ali bácsinak csak az olyan fazonigazítás vagy ki-be fordítós melók jutottak.

Most, hogy átböngésztem a telefonkönyvet, láttam, a hatvanas években a belvárosban egymást érték a kapualji, udvari, úri szabóságok. Több mint háromszázan voltak, s rajtuk kívül dübörgött még a Mérusz, a mértékutáni szabóság, valamint a női ruhákat készítő szövetkezet. Talán ezek a számok minősítik a nevezetes Vörös Október és a hozzá hasonló nagy állami ruházati gyárak, az akkor kapható, úgynevezett konfekciós termékek minőségét.

A férfidivatáru-üzletekben szegényes volt a választék, szortimentben meg hiányos. Az alacsony és a magas, a pocakos és a nyeszlett férfiakra nem gondoltak. Az első öltönyömet úgy 13 esztendősen a Bajcsy-Zsilinszky utca egy szám alatti gyermekruházati boltból sikerült megvennünk. Cirka hathetes utánjárás után, a nénikém kapcsolati rendszerével, s csak a nadrág szárát kellett hozzám igazítani. Ki ne felejtsem, kaptam hozzá egy ugyanolyan kék színű, gumis nyakkendőt. Pontosan olyat, amelyet akkoriban a rendőrök is viseltek.

Majd a hetvenes évek elején, már csaknem húsz esztendősen, újra betoppantam Tamás Andor úri szabóságába a Széchenyi utca 48. szám alatti műhelyébe, a valamikori „első munkahelyemre”. Elsőre leleltároztam, minden a helyén volt, a próbababán ugyanúgy árválkodtak a férces zakók. Helyén volt a szabásnál és a vasalásnál nélkülözhetetlen félköríves, súlyos klapnifa. S akkor is árasztotta a meleget a hegyes orrú profi vasaló, míg a levegőben ugyanúgy a nedves vasalóvászon illata terjengett. Megszokásból, mint kiskoromban megtapogattam még a női baba elől kiálló domborzatát is. Ezután, mint valamikori szakmabeli, azonnal megrendeltem életem első méret utáni öltönyömet. Olyat, amilyet akkoriban a tehetős főorvosok és az ügyvédek kértek.

Mint bennfentes diktáltam Bandi bácsi méretes kockás füzetébe. Csíkos angol szövetet választottam. A nadrágomra hajtókát, olyan porfogósat kértem. A zakómnál ragaszkodtam a pamutos selyembéléshez, míg alá pedig olyan lószőrvásznas anyagot tetettem, ami felért egy golyóálló mellénnyel. Apropó, a mellényt megspóroltam, gondoltam ez csak a telt hasúaknál lehet előnyös. Bandi bácsi grátisz celluloid darálókkal kombinálta a bélést, amitől a zakóm képes volt vállfa nélkül is talpon maradni. Csodálatosra sikerült, jó ideig ez volt az alkalmi ünneplőm, ruhatáram ékessége. Sokáig a műhely reklámembere voltam.

Így gyümölcsözött fiatalos dolgosságom, Bandi bácsiék csak nem felejtették el, anno mennyi fércet bontottam a szabóságukban.