Soha nem fogom feladni - üzente minden vele való beszélgetésben. Most sem adta fel, csak az a valami erősebb volt nála. Az Omega-legenda szíve állt meg. Az örökös zenekarvezető, aki 1962-ben néhány társával megalapította azt a zenekart, amelynek zenéjén generációk nőttek fel, és amelynek több dalát angolul, németül énekelte a világ, még egyszer utoljára meglengette kalapját, és ötvennyolc év után elhagyta a színpadot. Amikor ezeket a sorokat írom, egy, a zenekar tagjai által aláírt lemezborítóra nézek, mely sok évtizede már gyűjteményem féltve őrzött kincse, és egy fantasztikus koncert emléke…
első felvonás
Tizennégy éves voltam, amikor egy Omega-lemezt kaptam karácsonyra, az első nagylemezt, mely a „Trombitás Frédi és a rettenetes emberek” címet viselte. Amíg tartott a téli szünet szinte éjjel-nappal ezt hallgattuk unokabátyámmal. Akkor lettem Omega-rajongó. Emlékszem, esett a hó, és nagyon hideg volt, amikor a Vörösmarty utcán a zenekar koncertjére mentem, hónom alatt az ajándék lemezzel, 1969 februárjában. A Rónai Művelődési Központ (ma már pénzügyi intézet lakja) abban az időben a város legnagyobb előadóteremmel rendelkező „kultúrháza” volt. Legalább egy órát kellett várni, míg bejuthattunk a terembe. Az erkély utolsó sorában ültem. Szétment a függöny, és akkor először láttam őket az életben… ”Azt mondta az anyukám, hogy nem tetszik a frizurám„ - énekelte Kóbor János, majd óriási ordítás és sikítás közepette szólaltak meg a már agyonhallgatott lemez dalai. Aztán amikor az „Egy lány nem ment haza” című kislemezslágert énekelték, olyan erővel ütötte a ritmust a lábával a közönség, hogy félő volt, hogy leszakad az erkély. Az öltönyös szpíker kérte, hogy legyünk kedvesek kulturáltan élvezni a zenét. Mi értettük őt, ő nem értett semmit…
második felvonás
Harmincöt évvel később Budapesten, egy Kossuth téri kávézóban ültünk, és beszélgettünk. Jó lenne, ha a magyar rock múzeuma Miskolcon épülne meg. Ez a város, a diósgyőri stadion volt a magyar woodstock, az első pop-rockfesztivál helyszíne. Mindenki egyetért. Benkő, Bródy és Zorán is. Benkő Laci javasolja, hogy ők hárman hozzák létre a miskolci Rock Múzeum Alapítványt. Megválasztanak ügyvezetőnek. Így vagyunk azóta is. Illetve most már Laci nélkül. Pedig most talán van esély arra, hogy valami épüljön, ha a politika is úgy akarja. Sokan vagyunk, akik akarják, akik szeretnék.
harmadik felvonás
Amikor először győzte le a betegségét berlini koncertjükön találkoztunk, három évvel ezelőtt, 2017. szeptember 27-én. Egy magyar barátom segített jegyhez jutni, aki már több mint negyven éve él Berlin mellett egy kisvárosban és, nem mellesleg Omega-rajongó. Lacin látszott, hogy egy súlyos betegségből tért vissza, de ahogy felgyúltak a fények, és leütötte az első akkordot a zongorán, már újra a régi volt. Az 1756 férőhely megtelt a népszerű koncertteremben, az Admiralspalastban, és én újra az erkélyen ültem, mint akkor régen, Miskolcon. Talán nem volt véletlen, hogy a zenekar az „Életfogytig rock and roll” című nótával kezdett, megadva ezzel az egész este hangulatát. Tizenhét dalt játszottak, amikor befejezték a koncertet, a közönség hosszú percekig ráadásért tüntetett. Visszajöttek a színpadra, először a „Lénát” játszották el, majd a fények kialudtak, csak egy fejgép világított egy emberre, egy kalapos, fülében keresztet, nyakában szerencsepatkót viselő legendára, aki lassan orgonája fölé hajolva lenyomta az első billentyűket, és felhangoztak a „gyöngyhajú lány”, minden idők legismertebb magyar slágerének bevezető hangjai. Nekem ez a kép marad meg róla, szememmel látom, agyamban örökre őrzöm ezt a képet. Aztán a közönség felállva énekel, egy német srác hallva, hogy én magyarul énekelek, átölel, és azt mondja: mein Freund és Danke schön.
Aztán a koncert után beszéltünk néhány mondatot. Nagyon fáradt voltál, Szöllősi Kata kísért, és kérdezted tőlem, milyen volt. Jó volt Laci, nagyon jó.