Ki nem hagytam volna a közvetítéseket a moszkvai katonai parádékról. Az első színes televíziónkat fél áron vásároltam, az ideiglenesen már hosszú ideje nálunk állomásozó szovjet tisztektől, a mezőkeresztesi laktanya kapujában. Az ottani katonai repülőtérre menetrendszerűen áramlottak a behemót súlyú, olcsó, színes tévék. Óriás képernyője teljes szinkronban volt a parádén masírozókkal, és a félelmetes hosszúságú, lassan gördülő, interkontinentális ballisztikus rakétákkal. A soha véget érni nem akaró hidegháborúban a fél világ leste a legmodernebb szovjet katonai arzenál felhozatalát.

Kezdetben valahol mi is ott voltunk valamicskét a parádékon. Itt helyben sokan tudták, hogy az ott látható harckocsi csordához mi is hozzátettünk valamit. Garai István, a diósgyőri gépgyár fejlesztési osztályán kezdte pályafutását, így jól ismeri a DIGÉP-es haditechnika választékot.  A Brezsnyev-éra kezdetén még könnyen felfedezhettük azokat a Bulgáriában összeszerelt tankokat, amelyeknek a lövegtornyait és ágyúcsöveit Pisztráng fedőnéven Diósgyőrben készítették. István végül a papírgyár kereskedelmi igazgatójaként vonult nyugdíjba, de bevallása szerint mindig is nyomon követte első munkahelye fejlődését.

Nem titok, hogy a KGST haditechnikai megállapodásának keretében több ezer lövegtoronnyal gazdagítottuk a világot. Míg az oroszok elő nem rukkoltak a modern T72-esekkel, mi uraltuk ezzel a haditechnikai piacot. Most úgy tetszik, ez a széria nem pusztult ki, annyira időtálló, hogy egyre többet látni belőle az ukrajnai háborúban.

Emlékezetem szerint valamikor az avasi haditechnikai parkban is sokáig volt egy ilyen. Jómagam Ukrajnában járva láthattam, lépten, nyomon ezekkel a kimustrált, betontalapzatra rögzített járgánnyal állítottak nem éppen örök emléket a második világháborús honvédő háború elesetteinek.

A diósgyőri gyár másik keresett terméke az SZ60-as vontatható ágyú volt. Ezt is megcsodálhattuk az avasi parkban. Szerintem az Estharmat kóddal gyártott aknavetők voltak a legkedveltebbek a keleti tömb és a folyamatos fejlődésben lévő, állandóan háborúzó országokban.  Mindezeket a hegyoldalban megbúvó üzemek feletti Mexikó-völgyhöz közeli gyakorló pályán lőtték be. 

A nyolcvanas években vendégünk volt Rudolf Schuszter, a kassai pártbizottság első titkára, aki annyira érdeklődött a haditechnikai gyártmányaink iránt, hogy nemcsak az aknavető üzembe látogatott el. Elkísérhettük a szigorúan titkos tesztpályára is.

Hangtompító fülessel a fejünkön, véget érni nem akaró díszlövések sorozatának lehettünk a tanúi. Az üzem igazgatója sajátosan büszkélkedett, ebből a gyárból egyetlen hibás termék sem mehet ki, nem sülhetünk fel, csak el. Később már tudtam, hogy a tapolcai éjszakában villódzó fények azt jelzik, hogy egy nagyobb mennyiségű ágyúszállítmányt lőnek be. Ilyenkor alaposan lezárták a lófőtisztás egy részét, ahová a töltények záporoztak.

Majd a rendszerváltást követően, a hidegháború lezárultával eluralkodott a hurráoptimizmus. Vártuk a béke kitörését. Akkoriban jártam egy kohászati hulladéktelepen, ahol katonásan sorakoztak a kibelezett katyusarakéták, a honvédségi Csepel műhelykocsi tövében pedig felfedeztem egy kétüléses, körbeforgó, kétcsöves légvédelmi ágyút. Annyira rácsodálkoztam, hogy nekem ajándékozták hulladékvas áron. Hogy mégsem lett a kertünk dísze, nem rajtam múlott, a családom ellenezte a házi militarizálódást. Bánatomra a néhai Gyurcsók József, az országosan ismert természetgyógyász, távgyógyító azonnal megvette, és kitette a tokaji szállodája előtti játszótérre. Speciális ringlispílként.

Egyébként a diósgyőri H-üzem nyugdíjasai máig úgy, ha békét akarsz, készülj a háborúra. S ők már csak tudják.